Igaz szerelemhez...
Egyszer eljössz észrevétlenül
mint semmiből előbukkanó
tündér, ki senkit el nem kerül,
de lényed oly könnyen illanó.
Kísérsz egy egész életen át
s emlékeinkben kínozva lépdelsz,
mert minden ember keresi társát,
de Te vissza már nem térhetsz.
Csak egyszeri, de gyönyörű,
sokszor fel nem ismert alkalom
vagy, bonyolult s egyben egyszerű
szívünket örökké uraló hatalom.
Hiába keresünk bárki másban,
az mind csak kínzó önáltatás
s vergődünk ebben a hibában,
mert Te nem lehetsz senki más...
Gesztus-szonett
Ne rúgjatok már bele abba,
aki a földön elterül.
Hiszen kinyúlt, s bár elszaladna,
lelke feladta, ott belül.
Adjon hitelt a győzteseknek
nem kért, de elvárt gesztusa.
Mért lenne kiáltón eretnek
így jelezni, hogy nincs tusa?
Ti nyertetek. Már tétje sincsen
a küzdelemnek, hát segítsen
a megbocsátás, mely vezet.
Rajta már nincs mit kérni számon,
ezért ahhoz, hogy félreálljon,
nyújtsatok segítő kezet.
Hideg vers
egy álmos délután
a hideg bekúszott
az ajtó alatt
végig lebegett a szobán
bebujt a sublót fiókjába
azután az ágy alá
majd megfordult
gonoszul mustrálta
mit támadhatna
orvul felemelkedett
a plafonra
onnan nézett
végig a szegényes
bútorokon
a kancsó boron a cipón
a rozoga asztalon
átkarolta az öreg fotelt
minek huzata
kopott foszlott
beleült ölébe
hideg párát lehelt a tükörre
elhomályosítva
a szegénység látszatát
mit nem lát
a vak kanári
a kalitkában
sem a macska
a sarokban
nem ad meleget már
a kályha
elfogyott a tüzelő fája
s a hideg örül
mára eleget tett
megdermesztett
egy életet…
Szeged
Azt mondják, fejünk felett a nap
többet ragyog, mint más tájakon.
Ha itt jársz, szívedből egy darab
itt marad, elhagy a fájdalom.
Én nem tudom. Itt éltem mindig,
elmondhatom, ez az én helyem.
Akárhová is mennék innen,
a város eljönne énvelem.
Ha vége már a hosszú télnek,
és eltemettünk fagyot-jeget,
mikor a kapunkon kilépek,
már körbecsókolnak a szelek.
Végigsétálva a városon
mindegyik utcáját ismerem,
az új időket nem átkozom,
mégis belémhasít hirtelen:
lebontottak sok régi házat,
helyettük mások emelkedtek,
elsodorta az új évszázad
színhelyét régmúlt emlékeknek
és hol van az eltűnt hangulat?
De néha, ha a várost járom,
hallatják olykor halk hangjukat
emlékek, mint illanó álom,
mely mélyről tör fel és a szívet
úgy kínozza, majd belé szakad.
Mint beomlott bányában az érc,
bennem a ki nem mondott szavak.
A múzeum, a szökőkutak
(fürödtünk bennük már részegen),
a széles, hosszú sugárutak,
lányoknak súlya térdemen...
***************************
Régóta nem vonzza szememet
rengeteg csillogó kirakat,
inkább elfordítom fejemet.:
nézem a távoli hidakat.
A rakpart gátfalán megállok,
és hosszan bámulom a vizet.
Gondolkodom, hogy mennyi van még?
Néhány év, vagy talán évtized
és már nem leszek, de a város
tovább él majd, növekszik, dagad,
ugyanúgy megcsillan a napfény
a vízparti öreg fák alatt.
***************************
Amikor közeledik az est,
s a Dóm tornyán tetődísz a hold,
a sok szín, mit a nyugvó nap fest,
már csak halovány, illanó folt
s az alkony lassan eltakarja
a vérvörös tavaszi eget,
a városnak elhaló zaja
fülemben zúg, mint egy üzenet.
Megyek tovább a nagykörúton
követve kigyúló fényeket,
nem rágódva jövőn és múlton,
melyet megszépít a képzelet.
Egy autó dudál a távolból,
hangja halvány, alig ér ide,
zeneszó egy olcsó kocsmából,
amott hajlott hátú nénike.
Aztán lassan kihal a város,
a suhogó lombok szép szava
hívogat. Egy üres pad vár most,
a langyos városi éjszaka
körbeölel és én teljesen
feloldódom, magam átadom.
Mint közkatona a jeltelen
sírban. Végigfekszem a padon.
Nem látok csillagot az égen,
csak akkor, ha lehunyom szemem,
de a város, most úgy mint régen,
érzem: együtt lélegzik velem.
(2005 körül)
A hulla(részeg) - ki az a Poe?
Egyszer, már nem mostanában, üldögéltünk a kocsmában
Félig üres poharak közt tétovázott két kezünk.
Fejünk lógott, egyre lejjebb, nem forogtak már a nyelvek,
Hétvége volt, szombat este, a nap, mikor vétkezünk.
A nap, mikor elveszítjük a maradék fél eszünk.
Igyunk egyet még, gyerünk!
Ittunk volna még néhány sört, pálinkából is egy-két kört,
De pénzünk, mely nem kevés volt, olyan gyorsan enyészett!
Hol van hát a hűs nepenthe, gyógyír száraztorok-sebre,
Mely segít szenvedőnek, tőle holt is feléled?
Vagy legalább olcsó lőre, mit nyújt modern vegyészet?
Ide mind, az egészet!
Halkan szóltam, mintha fájna, a fáradt-szép pultos lányra:
Adna-e egy kört hitelbe? Könyörüljön, az istenért!
Mert itt van e néhány barát, szomjasak és semmi határt
Nem ismer a szenvedélyük, és innának egyre még.
Bármit, ami agynak árthat, s űzi bánatunk telét!
Szólt a pultos: egy fenét!
