Utolsó szerelem
Az, hogy mellettem nem lehetsz,
keserítette sötétre lelkemet,
lehettél volna számomra napsugár,
mely szemét behunyja huncutul s csak vár,
majd mikor kinyitja, mosolya fényes és vakít,
csókja akkor mindig édes és soha se kín.
Lehetett volna, hogy legyek neked,
mosolyt fakasztó, huncut, mint gyerek..
máskor ebédet tálaló anya,
ki aggódva várja hogy gyere haza!
Házadnak lehettem volna oszlopa,
ki a reménységet visszaosztotta....
Lehettem volna ledér nő s laza,
testednek meleg paplana...
letépted volna lenge ingemet,
bujálkodás után gyönyörünk megleled,
meglelhettem volna veled, csak veled.
68-as szülinapi köszöntő !
A nagy Hatvannyolcas ünnep !
( Grendorf szülinapjára.)
Eljött hát a Hatvannyolcadik mán.
Gratulálok Neked hozzá Bátyám.
Kétszer is harmincnégy éves lettél,
de lekváros csirkét eddig mégsem ettél.
A lekváros csirkét megette a fene.
Kiderült róla, hogy lóhús van benne.
Nem az a rész amit ajánlani szoktak,
az épp most kurrens cikke az EU-nak.
Támogatásként adja - van aki örül is neki,
mint a kiskutya amikor a farkát kergeti.
Ezt mi ne utánozzuk, szebb nap ez a mai.
Örömünnep a szülinap, nem mindennapi.
Terülj asztalkára sör, bor, pezsgő jusson,
de egyél óvatosan, a hasad nehogy fusson.
Mert ha nem is tudjuk milyen húst eszünk,
azért mi itt mindig a Barátaid leszünk !
Félre a tréfát, vele minden bajt is.
Éldd az életet, akármilyen szar is.
Ne mérlegelj se jót, se rosszat.
Egyél, igyál, ÉLJÉL naphosszat,
A német úgy mondja: “Danke sehr”
ha köszöntésére jut bőven finom ser.
Bizony, bizony Bátyóm e szép napon,
kopogjon korsó szaporán az asztalon.
A hülyeség, jókedv se maradjon el,
hátbaveregetve köszöntlek szeretettel.
A könnyeid is remélem örömkönnyek,
és nem arra gondolsz; szar idők jönnek.
De félre a tréfát, vele minden bajt is.
Élvezd az életet, még ha eléggé "az" is.
Ne mérlegelj, csapjál bátran bele.
Attól legyen könnyes az ember szeme.
Mivel járhatok még Bátyó a kedvedbe ?
Mi mást is nyomhatnék bele a kezedbe ?
Megvan mit is; az a baráti jobbom lenne.
Igazam van Bátyóm ? Neeem ? DE !
http://youtu.be/QguPS_iwgDg
Szegény kis magyar siralma
Magyar vagyok, mert ide születtem.
Ez a kis ország édes, szép hazám.
Itt éltem le éltem önfeledten,
és nem vágyódtam túl sokra, nem ám!
Lusta voltam? Vagy csak élhetetlen?
A becsület tartott vissza talán?
Örültem, ha volt mit félretennem,
s volt élelem családom asztalán.
Örültem bizony, s ez már a múltam.
Megélni kell ma, nem félretenni!:-(
Javakban tobzódó sose voltam,
innen tán idegenbe kell menni!
Azt mondják, a magyar olyan fajta,
példakép lehet bármely nemzetnek.
Sorsa, hogyha nyugatra sodorja,
belőle Nobel-díjast teremthet!
Még, ha esélyem is lenne erre!:-(
De én hazámból nem vágyódom el!
Itt vájódott ki életem medre,
magyar vagyok, itt élnem, halnom kell!:-(
Ballada szegény S.-ről
Tollért reszketett a keze
sok rossz, átkozott éjszakán,
mikor bortól fájt a feje,
marta szerelem és magány.
Kapott rúgást jobbról-balról,
hányszor ki akarták nyírni!
Elég volt már a sok harcból,
ő csak verset akart írni.
Nem volt hazug, de őszinte,
sokaknak szemében szálka.
Jött ezer baj, de ő szinte
mint ércszobor, büszkén állta.
Magányos fa, egy kőszikla:
mennyi esőt, szelet bírt ki!
Fejében ha pattant szikra,
ő csak verset akart írni.
Túl sok volt már a küzdelem,
megrontott napot, éjszakát.
Keserűség, bú szüntelen,
beléfojtották szép dalát.
Bántották őt tízezerszer,
mit ki kellett neki bírni!
Hiába szólt tisztelettel:
ő csak verset akart írni.
Ajánlás:
Herceg, titkok ismerője,
érte soha nem kell sírni!
Bár elhagyta istennője,
ő csak verset akart írni!
József Attila születésnapjára
Tejfoggal kőbe,
egyenesen bele,
kimarjult tagjaidon
rügyet bont a hiány levele...
Anyátlan Pistaként
eldobottan, majd egy
díványon fekve,
mint megsárgult fotón
a kedves alakok
árnyékká lettél, s oly
elhagyottá, mint a falu
hümmögő parasztjai,
kiknek panaszszavait
nem csomagolja
bársonyneszbe
a jázmin illata se.
Lázadtál!
Mire mentél vele?
Vonattetőn hasalva
repített az aggódás tele.
Mindhiába, elhagyott
becsapott fiúi lényed
szitokkal karistolta
a csillagokra a vádakat:
céda vagy!
Magad voltál,
magad emésztetted
Babits helyett, kinek szikár
alakja féltette tőled a díjat,
mit adhatott volna,
mert érdemed elég ok,
hogy téged is látva lássanak,
de nem voltál más te sem,
csak kartotékadat.
Ahol hullámait tereli a Duna
ültél a parton, nem mások,
magad ura, s eszméletre tértél
a determinált világ ott
hevert előtted, mint a farakás
a hátsó udvaron, ahol a múlt
szövedéke feslik fel valahol.
Neked Isten állt a hátad mögött.
hogy görög-keleti-e, nem kérdezted,
mert ha veled ténfergett az áhitat
többet nem adhatott, mint vágyakat.
Kerestél, homlokodra tette a kezet
vigalommal áldottad, ringattad,
volt, aki megmérettetett,
vagy te mérettél meg általa
gyermekké növesztett a szerelem
vele jöhetett volna haza,
hogy ágyadon térdepeljen
csókkal mossa le, mit beleégettek
a magányba csomagolt éjjelek.
Mindhiába, minden kiáltás
egyfelé vezet, kitaszítottként
meglelni valami éteri igézetet,
mert hideg fenn, ott magasban
az az ág, ahol vacog a szív
elkékül, elnémul a száj.
