Tóparti idill (örömködő)
Halkan bomlik a ködben a hajnal,
Fodroz a víz tetején a varázs.
Lágyan suttog a nád, puha szélben
Hangol a reggeli békabagázs.
Táncol a tó tükrén a sugárka,
Nap fia siklik a víz peremén.
Foszlik a köd, már oszlik a pára,
Csillan a harmat a fűzfa tövén.
Vadkacsa úszik a tó közepére,
Hat pihe barna fiát vezeti.
Büszke sirály les fentről a mélybe,
Színezüst potyka nyomát keresi.
Éled a vízpart tünde világa.
Harsan a part füve, bont a virág.
Boldog az ember, éled a vágya,
Míly gyönyörű, csodaszép a világ!
Portál-szonett
Engem oly sokszor porba sújtott Isten,
mégis a létem jókedvű, vidám,
megfizettem azt, mit nem kaptam ingyen,
s már ellenségeimmel sincs komoly vitám.
Megbékéltem. Szelíden tűröm sorsom,
szívemből régen kihalt a harag,
bajomért sem kell másokat okolnom,
versemben minden gondolat szabad.
Arcomra nem hull gyűlöletből permet,
és ha jóságból építgetek elvet,
magam szilárdan, mindig ahhoz tartom.
Ki ellenem? Van hátterem: családom,
fiam, unokám, és naponta látom
a versbarátaim, az alak-arton!
Aranyszál
Évek óta arra vágyom:
párnámon érjen az álom.
Éjszakánként hozzád bújva,
maradjon az élet búja
mögöttünk, hisz bízom benne,
hogy életem Veled lenne
teljes…- Ugye tudod, Kedves?
Évek óta arra vágyom:
két karomba Téged zárjon
nyithatatlan léleklakat.
Ne törhesse el a vasat
soha többé külső erő…
Szívegységünk mindig nyerő
legyen…- Gyere, éld át velem!
Évek óta arra vágyom:
sorsunk dala együtt szálljon.
Védjük óvón minden szavát,
őrizzük meg tiszta hangját…
Téphetetlen aranyszállal
köteléket bátran vállal
létem… - Hogyha Veled élem!
Évek óta arra vágyom:
álmunk valósággá váljon.
Suttogó tölgy lombja alatt
szerelmünk forrása fakad…
Vállamhoz simul az arcod
elfeledve lélekharcot
végleg… - Hisz, akarlak Téged!
Évek óta arra vágyom:
szállj fel velem angyalszárnyon,
tagadva e földi létet
éljünk át tündérmeséket…
Ha zuhanunk, bízd rám magad,
bár odafent úgysem marad
senki… - Nem fogunk leesni!
Könnyű téli séta
A minap egy erdőt jártam
(a Pilis volt, Dunakanyar).
Sétálgattam, meg-megálltam.
Az orromban fura-fanyar
illatok és hó mindenütt,
alattam fagyott levelek.
Az ágak vége színezüst
és örültem, hogy itt lehetek
egyedül a természetben,
távol attól, mit gyűlölök.
Én magam is eggyé lettem
azzal, mi nagy mű és örök.
Gondjaimat elfeledve
nem voltam többé zaklatott
s nem gondoltam elmerengve
Istenre, aki elhagyott
vagy legalább úgy éreztem,
mert mostanság az életem
túl nehéz volt, elvéreztem
s így telt el a a fél telem.
De most, itt a nagy fák között
minden gondom semmivé lett.
Talán győztem magam fölött,
nem fájt semmi és az élet
nem tűnt olyan keserűnek,
tovaszállt a varjak hada.
Távolból mint hegedűnek
hangja, szólt az erdő dala.
Nyílt titkom
El kell, hogy mondjam, emberek
a titkomat, mely lelkem titka.
Szívem bugyrában szendereg,
s előjön, mert az ajtó nyitva.
Nem rejtegetem, vállalom,
hadd tudja meg köröttem bárki.
Hisz nem kín ez, s nem fájdalom,
amit magamba kéne zárni.
Öregen estem szerelembe,
s mintha testem szőlőbe menne,
édes szemet ad száraz tőke.
Aki már látta, irigyelhet,
mert aki engem rabul ejtett:
kétéves, kékszemű és szőke.
