Nőnapra
Nézd, mily szép a világ! De talán kitalálod, ..a nyitjA
Ősi idők folyamán alakult csoda, .........isteni mámoR
Női mivolta a szépnek, a jónak, ..........tudja a jónéP.
Alkalomadtán, évi csak egyszer ...........zengi a fámA
Példaadó anya, ...............szép szerető, viszi némáN
Rárótt terhét,tudja ................a sok hős férfi esendŐ.
Angyal a nő, aki ...nélkül a föld csak szép, de kietleN
Csak úgy gondolkodtam
Mit ér a szó, ha nem talál fület?
S mit ér, ha értetlen fülre lel?
Pláne mit ér, ha a fül, mely érti,
csak, mi érdekli, arra fülel?
Mit ér a kép, ha nincs aki nézze?
S mit ér, ha éj sötétje honol?
Pláne mit ér, ha a szem, mely nézi,
csak nézi, de nem látja: mi, hol?
Mit ér a kar, ha nincsen hozzá kéz?
S mit ér, ha nem tudja, mit akar?
Pláne mit ér, ha, ki irányítja,
nem tudja, melyik a jobb, a bal?
Mit ér a lépés, ha nincs hozzá láb?
S mit ér, ha nincs hozzá lendület?
Pláne mit ér, ha, aki lépi,
nem tudja, utána mi jöhet?
Mit ér a gondolat, ha nincsen fej?
S mit ér, ha céltalanul fogan?
Pláne mit ér, ha gyorsan elsuhan,
s elenyészve a semmibe zuhan!
Levél Villonnak
Ki Jeanne d’Arc halálakor születtél,
és nevet gyám apáttól szereztél,
mondd, elfogadnád baráti jobbom?
Megtisztelnél vele, bizton mondom!
Éltem volna Veled középkorban,
úszhatnánk nyakig, jó vörösborban!
Ellenségeid gúnyoltad ifjon,
s aggódtál hátsódért, hogy bírjon,
mikor kötéllel nyakadon méred;
az álnok párizsi tisztességet!
Követnélek én kedves Francoise,
rosszlányokkal ölemben, bárhová!
Élvezném életed visszás korát,
törölgetném ruhámról út porát,
időgép, ha Feléd repítene,
sorbonne-i tudásvágy hevítene…
Vágynám, hogy megértsem a világod,
s akkor tán nem fájna hiányod.
Eltűntél az életből hirtelen,
És én kétségbe esve hirdetem:
Tehetséged átírni nem lehet!
Műveid ihlette tán képzelet,
nagyságod mindörökre megmarad,
mit sem fakult, majd hatszáz év alatt…
Talán egy sejt
Kínozni tud néha a kérdés,
vajon mi fontosabb nekem:
ahonnan jöttem rossz talicskán,
vagy hogy merre tart szekerem?
Visszanézek és mindent látok,
tolong sok ősöm az úton.
Nevük, sorsuk fejből sorolnám,
de a jövőmet nem tudom.
Moccan lábam a régi dalra,
táncba ránt a történelem.
Ismerősök csapatja szólít,
és ölelgetne szüntelen.
Vérem ezernyi nemzedéke
szenvedésében is vidám.
Öklét rázza, fenyeget, vádol,
velük van harsogó vitám.
Mind reám tekint szemrehányón,
ahány, annyinak sorsa más.
Rajtam perlik saját bukásuk,
hisz én nem lettem folytatás.
Jelenemben jövő szaladgál,
de mindig közbeszól a múlt.
Csak azt lehet továbbtanulnom,
amit e sereg megtanult.
Vágyakoznék tapasztalásra,
habzsolnék méltó szellemet,
de bölcsességhez jutni, sajnos,
infúzióval sem lehet..
Talán egy sejt bennem barangol,
s már hatvan éve arra vár,
hogy héját törve szétömöljön,
mit nem taníthat meg tanár.
Talán. De már kemény a burka,
elfelejtem, s ő elfelejt.
Lehet, hogy sosem tudom már meg,
merre vánszorog az a sejt.
Beérem hát azzal, mi megvan,
fájón csikordul a kerék,
talicskámon, mely érkezéshez
s már távozáshoz is elég.
Csak nézlek...
Szemeink közötti gondolathídon
pihen a pillanat mozdulatlanul.
Melengető tüzét magamba hívom,
ahol a két lángnyelv játékot tanul.
Pörögnek, forognak szikraszív körül,
fényük, ha összeér, tűnik a sötét.
Közös csóva csúcsán görögtűz örül,
míg a mélybe ontja lázas örömét...,
hogy onnan kitörjön lávatengerben,
ereimben száguld, s végül egyesül,
lélekfészek várja ősi mederben,
szerelmünk kalácsa benne kelve sül.
Tekintetem ekkor átvetíti rád
érzéseimből szőtt ünnepi ruhád.
