Hagymácska
Ma azt írtad: jövök, nem hagylak cserben!
Szavak, amelyből összeáll a mondat,
nekem mégis ünnep lesz majd a szombat,
jelentés: ismét erősek vagyunk, ketten.
Gyűlölt napok darálták péppé lelkem,
szédülten tűrtem azt, hogy sorsom forgat,
legyintve: mindegy, mit hoz majd a holnap,
jaj Istenem, de régen nem öleltem.
Az üzenet, amit annyira vártam,
dorombos hanggal bekopogott nálam,
akár ajándék, színes masnis bomba.
Szívemből indult, s felfutott az agyba,
(te tetted tán, vagy a szeletelt hagyma?)
könnycseppként hullott konyhaasztalomra.
Csalódás
Engem ne temessetek hideg földbe,
kukacok ne rágják testemet,
hagyjatok a felhőkkel szállni,
a szél had' vigyen engemet.
Röpködni ágról-ágra,
mint kismadár,
úgy akarok.
Lomb alá bújni az éjszakába,
s esőben fürödni
engem hagyjatok!
Ezer porszem leszek,
szelíd vándor,
hegyre fel, völgybe le,
ahová szeretnék eljutni,
oda elvisz a végtelen.
Nem fázom majd, ha jön a tél,
nyári nap nem süti bőrömet,
de tavasszal tőlem nyílik majd a rét,
ősszel velem vitorláznak a falevelek.
Nem ér több csalódás,
nem jön több hazug szó,
nem lesz több áruló jel,
és nem fáj majd hideg csók.
Most még itt vagyok!
Élek!
Tétován nézem a múltam,
mely kósza árnyként suhan,
csalódott magány,
füstrajz a tapétán,
elszáll vele minden,
élet, vágyak, ábránd.
Testembe hálni jár a lélek,
álmában elmereng,
Vajon lesz aki felébreszti?
Vagy hagyja meghalni,
éltetni képtelen.
Hajnali (rendhagyó) szonett
Dereng a messzeségben a piszkosszürke ég.
Felcihelődik az öreg Nap, kinéz a peremén.
Az ezüst Hold félreáll, átadja helyét.
Tudja, hiába kérlelné az öreget: Ne még!
A vén impresszionista előkotorja ecsetét.
Még ragyog rajta a tegnapi alkonypír maradéka.
Kis piszok rakódott rá az éjjel. Lepöcköli róla.
Új festékbe mártja, kihagyja most a feketét.
Halványkék csíkot húz vízszintesen,
apró fényimpulzusokkal cifrázza,
s hirtelen előtör élesen.
Valahonnan az űrből hozzácsap egy kis bíbort,
majd szikrázó arannyal pásztázza,
s élénkpirossal írja a szignót.
Bea
Távolléted gyötör, rég várt alkalom,
hogy közelről lássam arcodat, de a
neved édes bor kiszáradt ajkamon,
szomjam oltom e rövid szóval: Bea.
Úgy jöttél felém, mint késett gyorsvonat,
álltam a peronon, mint ki elveszett.
Szívem rideg volt, átkoztam sorsomat,
de talán melléd kapok most helyjegyet.
Ne hallgass rá, ha lesz olyan vélemény,
hogy az életünk csak olcsó képregény,
amelyből egy szép részt ollónk kivágott.
Köszöntsön ránk most egy igaz aranykor,
legyek melletted, míg értem harang szól,
és benned ölelem át a világot.
2012. VI. 14.
Ambivalencia
Lelkem csendje apályt teremt,
üressége mozdulatlan.
Nem elemzek múltat, jelent,
elveszek e hangulatban.
Érzékhullám felkap, reptet,
szárnyam szélén vad borzongás,
kitörni kész vágyhúrt penget
bőrömön táncoló zsongás.
Testem lánca darabokban
szemenként hullott a földre,
szívem összefűzi sorban,
majd magán tekeri körbe.
Tán egy tüzes szemű lovag
pillantása leolvasztja,
s régen várt egyensúly fogad
- elhalt részem feltámasztja.
