Zorbász
"Táncolni kell, uram! A zene majd csak megjön valahonnan..."
Előttem egy szép, régi kép,
álmaimban már láttalak,
ahogy pengetted gitárod
a vad, krétai fák alatt.
Sokadszorra is megérint
ahogy regényed olvasom:
mintha szavad hozzám szólna
minden megsárgult oldalon.
Mert az ember egy kis féreg,
ki a halállal is dacol.
Elbukik, de nem hajt térdet,
még a sír szélén is dalol
arról milyen is az élet
és élni mindig érdemes,
ember, állat, fák és tenger:
a világ fura, érdekes.
Hogy ne keresd az értelmet
ott, ahol biztos nem leled,
táncolj, igyál, ne számolgasd
hátralévő néhány teled!
Hogy a bűn csak rút bűn marad,
ám feloldoz majd az Isten,
de ha asszony hiába vár
ágyába, bocsánat nincsen.
Mint homok az ujjaink közt,
úgy pereg le az életünk,
fejünk felett múló évek:
élünk, vérzünk és vétkezünk.
Játszanál a gitárodon
s feszítne vad érzelem.
Én nem szólnék. Téged nézne
a két szomorú, vén szemem.
Csak néznélek, hallgatnálak,
és sós könnyem mosná arcom.
Táncolnék veled reggelig
az elhagyott tengerparton.
Rég láttalak...
´kicsalt a rigók szava´?
Vagy csak őszi szél hozott?
Mint Maryt, a csodálatost?
Nyakadon sál,
didergős szavak súrlódnak
a csendben.
Minden rendben?
A kora esti félhomály
úgy rejti az arcokat,
ahogy a belső harcokat
sminkeli szalonképes
mosollyá az alkonyatból
megbékélést merítő
indulat.
A remény hal meg utoljára
"A remény hal meg utoljára!"
Közhely, de bizony, milyen igaz.
E tudat az embernek vigasz.
Jöhet viharoknak vad árja,
az után is a jobbat várja.
Lehet a sors bármilyen pimasz,
"A remény hal meg utoljára!"
Pusztíthat tenger kavargása.
Csak a felszínt gyötri mindig az.
A mélyben szelíd a kép, igaz?
Elől egy ponty úszik magába',
a reményhal meg utoljára!
N.G. és a nők
Sokszor kaptam gyorsan igent,
de még többször lassan nemet,
sosem tudtam elviselni,
ha egy asszony rajtam nevet.
Csontom rágta, húsom marta
az átkozott, vad, buja vágy,
és ha egy nő azt akarta,
sosem hűlt ki miattam ágy.
Vágyakozva néztem: a dús
keblű sok aljas bestia
testén hogyan feszül a hús,
rúzsával miként festi a
száját vörösre, mint a vér
a most hullott, lágy, szűz havon,
alakja oly' pajzán, ledér,
mint mocskos festmény tűzfalon.
Éreztem, hogy kiráz a láz,
ellene mit sem tehetek,
hiába küzdök, megaláz,
úr nem, csak szolga lehetek.
E játékban sok a vesztes,
s a győztesnek sem jár babér,
de hogy százszor kiélvezhesd,
hajt előre mindig a vér.
Emlékszem: magányos esten
mormoltam néha imákat:
legyen, ki szereti testem!
Szűzleányt, olcsó rimákat
kívántam és kértem Istent,
vagy - nem bánom - az ördögöt,
magányomon ő segítsen
a magas ég és föld között.
És így múltak el az évek,
lett délből lassan délután,
de mindig csak mart a méreg,
és rohantam a nők után.
Szerelmet és kéjt keresve,
mint szomjazó a hűs kutat,
nem feszített már keresztre
lelkifurdalás, bűntudat.
Végszóra vársz? Most mit mondjak?
Az okosság nem kenyerem.
Felesleges sok bölcs mondat,
az igazat nem keresem.
Akit a vágy egyszer megmart
- nem szállok ezzel vitába -
és megkapja amit akart,
talán mégsem élt hiába.
2002. körül
Agymosoda
( Melegceleb legyek? Legyél meleg! Veled megyek!)
Felbőg a nagy agymosógép.
Fel a sok piszkos gondolatra !
Visongva vált a megaceleb
intelligens öblítőprogramra.
Szeméremnek nyoma sincs már
mángorlóval verik az agyam:
Éljen Győzike a szupersztár!
Csendben leböszmézem magam.
Szemétdombra a művészetet !
Az emberséget és tudást is oda.
Tévéből kizabáljuk a szemetet.
Itt tartunk ma. Hát nem is csoda.
Zsibbadt aggyal eltántorgok,
de nyakon csíp egy másik celeb.
"Bocsika, hogy rád szólok.
Te miért nem vagy még meleg ?"
