Szívembe hegyes tüskét
Szívembe hegyes tüskét vert a múlt.
Emléked kegyetlen tüskéje ez,
s most úgy érzem, derékban elfelez.
Emlékszel még? Éppen bealkonyult,
mikor szerelmünk mohó lángra gyúlt,
s hallottuk, hogy a néma est neszez...
Szívembe hegyes tüskét vert a múlt.
Azt hittem, talán végleg elavult.
Vén hársunk törzsén ott van még neved,
kérgében őrzi szép emlékedet,
s az idők folytán semmit nem fakult.
Szívembe hegyes tüskét vert a múlt.
Star kedvéért
Ne kövess!
Ritka látvány: feljött a hold
s az ég csillaggal tele.
Homlokomon a régen holt
emlékek hideg szele.
Ne szólj, kérlek! Olyan fájón
nehéz volt a mai nap.
Jön az álom, e határon
hagyd el lábnyomaimat!
Szomorúságot nem érzek,
szívem könnyű, lángolok
és már alszom. Álmaimban
istennőkkel táncolok.
Panasz Radnótihoz
Éber a hajnal, nem jön az álom. Bár a sötét, mint
Szürke lepel hull ablakomon túl, lámpa vasára...
Elfeledett nevedet, felidézem ez éjjeli órán;
Árva poéta kinek szeme fentről lát le reám most.
Nézz legalább még egyszer e-honra a pulpitusodról!
Most is a gyengét és elesettet húzza az ág itt.
Tán te is egykoron, így meditáltál benn a barakkban;
Hol hadifoglyok aludtak s vad lihegésük alatt csak
Úgy tapogatva kezeddel, az irkát, írtad a verset…
Holdunk, mint egy vándor, néz be az ablakon át rám,
És azt érzem, rab vagyok én is, mert öl a kétség
Elhagy az álom, nem tudom én azt; él-e jövő majd...
Most elmondom hát neked égi poéta, hogy értsd meg;
Szívem mért dobog úgy, és ébren mért öl a kétség...
Mért ülök én álomtalan itthon, benn a sötétben.
Nézd meg e tájat, ahol te is egykor felnevelődtél.
Elszomorodsz majd, úgy ahogy engem is elszomorít ez...
Becstelen, álnok képmutatók, úgy döntenek itt, a
Nép az, akin most durván, pőrén csattan a szíj és
Nem tehetünk már ellene semmit. Várjuk a véget...
Kérlek, irányítsd gondolatom, hogyan éljek-e kínban.
Újra szeretném élni a gyermeki boldog időket…
Mit tegyek érte? Az ősök bűne a mostani korszak?
Szólj a fülembe, hogy értsem! Honnan várjam a jót most?
Félve remélhetem én még, bús vigaszát e hazának?
***
Lassan hajnalodik már... Hold sem süt be szobámba...
Már csak a csillagok égnek, fénylenek egyre az égen...
És amikor majd, ébred a napfény ők is ahogy kell;
Foszlanak… Úgy, ahogyan bús és keserű szavaim most...
http://www.youtube.com/watch?v=gO59BU4fuP4
Az utolsó tánc ( Miriam versére íródott )
Szívemen morc félelem-páncél,
előgyötörted jég-karmaim.
Megtorolni vágynék, de a cél
átrebbenni lét-fájdalmain
perceiknek, miken osztoztam
hívő, vádló, kétkedő Veled.
De ahogy lényedbe oldódtam,
tangónkat Te sem feledheted!
Pár újabb tétova kör csupán
a placcon, lépteink kopognak.
Indulok támolyogva, sután
elé nélküled-alkonyoknak.
Lét-dallamunk szabta, mekkorát
ölellek, majd szabaddá lököm
a szívet, mi végül megbocsát,
s végső piruettel elköszön.....
