Kis-Hárs-hegy
Párafátylát lehajtotta,
arcát rejti, alig látszik,
kacsintgat a Gellért-hegyre,
Napsugárral bújócskázik.
Leveti szép zöld kosztümét,
barna csipke új ruhája,
tetején, mint úri ékszer,
kilátó a koronája.
Élvezi az ősz illatát,
az utolsó napfény-csókot,
erdőjárók mély sóhaját,
tölgylevéllel küldött bókot.
2011. szeptember 21.
Szívembe hegyes tüskét
Szívembe hegyes tüskét vert a múlt.
Emléked kegyetlen tüskéje ez,
s most úgy érzem, derékban elfelez.
Emlékszel még? Éppen bealkonyult,
mikor szerelmünk mohó lángra gyúlt,
s hallottuk, hogy a néma est neszez...
Szívembe hegyes tüskét vert a múlt.
Azt hittem, talán végleg elavult.
Vén hársunk törzsén ott van még neved,
kérgében őrzi szép emlékedet,
s az idők folytán semmit nem fakult.
Szívembe hegyes tüskét vert a múlt.
Emlékkép
Emlékkép
Szép hajad hátadra omlott,
illatos inged kibomlott,
vágykeltőn, kacéran adtad,
mit csak csillagok tudhattak
fentről, s fiókod legmélye
rejtett, leveleim mellett,
ezernyi foszló emléket.
Leheletére szomjazom
Kinek vigyázó szavain nevelődtem,
Aki nyelvemen méz volt, s kinek belőlem
számtalanszor csak keserves jajszó jutott,
hiába kántálta: Életem! Légy nyugodt!
Ellene lázadtam én, s az akkor ellen,
magamban, s másomban sem leltem, ki én vagyok.
lidérceimmel, s már-már az őrülettel
küzdöttem, mikor Ő szó nélkül elhagyott.
Korholó szavait hát áldja meg az Ég!
Meleg öle várt, s a mindig-teli fazék.
Mért nem értettem, Pacsirtám mit is dalol,
mikor zengte: Hidd! Jobb lét vár ránk valahol?
Túl a testen, mi törékeny, hitvány valónk,
hova nem világít be a napnak fénye,
belül rejtezik éltetőnk, vigasztalónk,
megújuló hitünk szín-tiszta edénye.
Utóda vagyok, sírján burjánzó halom,
csemetéje. Leheletére szomjazom.
Hiánya lobbant körém tisztító tüzet,
létem csak lapokból összevarrt füzet.
