Karácsonyi könnycseppek.
Karácsonyi könnycseppek.
Kisfiúként ha sírtam - Édesanyám azt mesélte -
a könycseppek elpárolognak, felszállnak az égbe.
Öröm és bánatkönnyek ragyognak összeölelkezve,
Karácsonykor szikrázó hótakaró lesz belőle.
Hány könnycsepp kell még a téli pompához,
amíg felöltheti egy erdő, egy falu vagy város ?
Talán az angyalok is egy kicsit hozzátesznek,
ha szorongatja a magányos szívet a szeretet.
Képről mosolyogsz rám több mint tíz éve.
Ragyog a szemed, hajad röppen hátravetve.
Kézbevett képed üvegén újabb csepp koppan
A legszebb érzések miért fájnak a legjobban ?
Nézem a hópihéket ahogy a kertre vastagon leül.
Szememből egy könycsepp most a kezemre gördül.
Ha újra itt lehetnél és kérdenéd mi a bajom,
halkan suttognám: Szeretlek, hiányzol nagyon.
12 pont
Magányos vers
Itt van megint. Leül mellém,
mint nem kívánt régi barát.
Mázsás terhe nyomja mellem,
s rám öntözi fanyar borát.
Nem segít az alkohol sem,
vers és zene most elhagyott,
csak ülök a néma csendben
(becsuktam minden ablakot).
Ha rámszakad az éjszaka,
orromban bor s a vér szaga,
a magány fog velem kezet.
Akárhogyan kínzott és mart,
elviselem, bármeddig tart,
de megszokni ezt nem lehet.
Édes és keserű
Édes és keserű érzés. Szinte fáj;
A szívem is csakúgy sajog bele.
Tudom, hogy szeretni nem muszáj;
De elégek, ha nem vagyok vele …
Úgy vágyom én, hogy átöleljem végre;
S fülébe súgjam azt, hogy szeretem.
Megsimogatom arcát, csókját kérve;
És összeforr majd ajkunk szelíden …
Nem bánom akkor, hogy mit hoz a holnap,
Ha itt a földön Ő, az én egem.
Tudom, nekünk is felvirrad egy szebb nap;
S neki én leszek csak, és ő lesz nekem …
Vér(nő)tanú
Bevallom, a tekintetekből élek,
ahogy megáll mellemen, lábamon.
Látszólag azt figyelik, mit beszélek,
pedig a testemet. Én meg adom
az ártatlant, hogy nem is veszem észre,
az intellektus felhői mögül
az állati kívánság süt ki. Végre.
A nőstény érzi bennem, és örül,
mert jó prédának lenni, akár tárgynak,
mit maga alá gyűr egy indulat,
hisz létemhez adnak jogot a vágyak.
Jó húsnak lenni, míg tart a tudat,
hogy az ernyedt kötőszövetek még nem
torzítanak el, s aki simogat,
annak kezében nem az iszonyt érzem.
Még rejthetem a hűlő ráncokat,
de közelít már lassan, napról- napra
az idő, mikor szánalmassá válok
veszendő szépségem nyomát kutatva,
amihez vissza többé nem találok.
Alaktalanná tesznek majd szülések..
belém petéznek.. akár molyok..
az ÉVEK, és a halhatatlan lélek
a petyhüdt bőr s csont között imbolyog.
(Ki eddig éhezett rám, miért szeressen?
És nekem vajon lesz- e erőm élni?
S Te, kinek több voltam, mint a testem,
tudsz- e majd szeretve hozzám érni?!
