A nyár éppen eltűnt...
A nyár éppen eltűnt a dombok mögött
ma reggel. Még langyos volt a járda,
szandálok topogtak villamosra várva,
hűvös árny hintázott eldobott kövön,
s a nyár éppen eltűnt a dombok mögött.
Utána vagy utánad siettem?
- Ki tudja, hiszen messzi hegyek
takarnak, felhők, párák és ködök,
mint tűnt nyarunkat ott a dombok mögött;
mintha mégis, mégis láttalak volna ott,
nem tudom hogyan, csak valahogy,
talán itt belül kicsit még elidőzött
a nyár, mielőtt eltűnt a dombok mögött.
Gyerekek szaladtak, hátukon táska,
megálltam, még langyos volt a járda,
az eltűnt nyárban a dombok mögött,
tudtam ott vagy, ifjú vagy és örök.
- Jól van. Itt ősz van - megadtam magam...
Kimetszelek magamból
Hogy nem vagy itt, tán már nem is akarlak,
köd-alakod szétfoszlik, semmivé lesz.
Aki kétszázzal hajt a betonfalnak,
úgy lesz örök, hogy fájdalmat se érez.
Néha meglep, váratlanul egy emlék,
reám ront orvul pár veled élt napom.
Szívkésemet mintha ördögök fennék,
kicsorbult hittel nem vagdalkozhatom.
Lassul, csihad bennem a vágy hatalma,
pereg a mag, és nem marad csak szalma,
büszkén hazudva, hogy búzát se látott.
Fekszem, terítve, önmagammal szembe,
a szikét, s tampont te adtad kezembe.
Kimetszelek magamból, mint a rákot.
Maradásod vékonyka remény
Víg örömöm megrágta a bánat,
mióta tudom: elveszítelek!
Üvöltéssel tapasztom be számat,
ne hallják meg haragvó istenek,
hogy kín között felejtenélek én,
hisz itt van még, huncutul szép szemed,
ám maradásod vékonyka remény,
melynek szövetje recsegve reped.
Fogyó napok növő szomorúsága,
elárul minket, szembenézni gyáva,
szívünk közé mélyülő árkot ás.
Becsapva egymást, nem beszélünk róla,
hogy lassan eljön, közeleg az óra,
s egyik percében ott a távozás.
Strázsád lettem volna...
Árvalányhaj leng a bíbor égen.
Madárdal kíséri cikkcakkos útján.
Fájdalom cseng e dalban, s én értem.
A magány örlő döbbenete hull rám.
Strázsád lettem volna? Béklyót vetve
vágyaid köré, mint holmi karkötőt?
Most mar a bú lassan ölő mérge,
s kívánlak, mint száraz föld a hűs esőt.
Mind, ki rád néz, most az ellenségem.
Füstbe száll már minden vak reményem,
hogy egyszer talán mégis visszaloplak.
Szeretlek, ha te már nem is szeretsz.
Üvölteném, mily súlyos e kereszt.
De csak súgom egy orgonabokornak.
A pillanat
"A pillanat az túl hosszú idő.
Mának nevezni ezért nem lehet.
A pillanat a múlt, jelen, jövő
fonadéka alkotta egyveleg.
A pillanat az túl hosszú idő.
Hisz milliárdod másodperc alatt
széles Világok robbannak elő,
vagy romba dőlve magukba omlanak."
Így morfondírozott a bölcs tudós,
s az idő közben szépen elszaladt.
S neje szólt: Vidd ki a szemetet Lajóóóós!
Várj kedvesem, mindjárt! Egy pillanat.
