Ketten
Elállt a szél és csendre int az este.
Hallgassuk együtt! Jöjj hát kedvesem!
Leülünk szépen, lassan elmerengve;
Kezeidet a kezembe veszem…
Emlékszel? Régen, holdvilágos estén,
ugyanígy ültünk, álmos ég alatt…
Én szemeidbe, te magasra néztél;
de én is megláttam a csillagokat…
Gyere hát édes, csak még egyszer újra;
hisz énnekem semmi más nem maradt…
Üljünk le szótlan, új reményre gyúlva;
csak mi ketten… A csillagok alatt…
Édesanyámhoz.
Édesanyámhoz.
( Anyák napjára )
Kilenc éve mosolyogsz vissza
rám ugyanúgy anyai szeretettel:
"Kisfiam, vigyázz magadra."
Nálad jobban nem szeret senki.
Tested táplált, majd Te magad.
Te tanítottál meg hitben élni,
ma is hallom imádkozó szavad.
Fentről mosolyog a "Nagy Család"
egyre csak növekvő angyali kara.
Örök hálával gondolok mindig Rád.
Ugye hallható ott is fiad szava ?
Nem mondod többet: "Szeretlek fiam."
Megszüntem akkor kisfiúnak lenni,
Édesanyádhoz kellett Neked is sietni.
Könnyben füröszt ma a szív szava.
Testvéreim, Barátaim, öleljünk át
együtt minden Mennyben élő Édesanyát !
Lelki-tériszony
Tükrömből peregve elszökik az ezüst;
vaksága szakadék, hívogató mélység;
testem boncasztalon kiterített térkép,
sebzett kenyeremen nem csitul a vérzés.
Valakit megölnek bennem: ott, legbelül.
Gyom-büszkeség
Nem vitatom, tán én is gyom vagyok,
árokparton nőtt pompázó mihaszna,
kit eltaposhat bármilyen sarok,
irthat permet és kitépdeshet gazda.
De itt e földben lettem ily vadult,
amely bölcsője mindenféle magnak,
humusz képében átölelt a múlt,
de már vágyaim jelenben szaladnak.
Talán nékem is van szerzett jogom,
hiszen kikeltem, s itt süt rám a Nap,
ragyogását kelyhemmel felfogom,
mint mondat súlyát termékeny szavak.
Ide születtem, ez vállalt hazám,
nem vagyok tarkább bárkinél a réten,
de a mező tarkán simul alám,
s gyom-büszkeséggel tekint rám a népem.
Jöhet gazda, irtószer vagy sarok,
hegyes fogakból megszervezett hordák
téphetnek ki, én daccal meghalok,
gyökereim a rögök megmarkolják.
És kell-e a vers?
Néha nem tudom, kell-e írni verset,
és kell-e a vers, amit én írok?
Talán valaki őrült vágya kerget?
Láztoll szántotta beteg papírok
szorításában vergődik a lelkem
- átírás nélkül lett a tietek -,
száz éve élek az utolsó percben,
úgy állok itt, hogy mindig sietek.
Meg lehet szokni a halált is, mintha
centinként élnéd le az életet.
S úgy hagynád ott batyuba kötve, mint a
halandó, aki egyszer tévedett.
A távozásod nem a te hibád,
ne te sajnáld, sajnálja a világ!
