Zsebkendőfa
Kínában honos e különleges növény,
zsebkendőfának hívja a közvélemény,
ha ágaiba belekap a játszó szél,
mintha több ezer keszkenővel intenél
kedvesed után, vagy halottaid felé,
ezért szemed lélekfaként is meglelé,
ha botanikuskönyvben kérdőn keresed,
levelét érinti simító tenyered,
és lágyan leereszkedik szép virága,
gömbölyűen nyílik sok-sok apró szála,
éjjel mintha számos kísértet lejtene,
értük a zöld lombja könnycseppet ejtene.
Ha kezem majd ott lesz túlvilágkilincsen:
poromból feléd még egy lélekfa intsen!
A remény hal meg utoljára
"A remény hal meg utoljára!"
Közhely, de bizony, milyen igaz.
E tudat az embernek vigasz.
Jöhet viharoknak vad árja,
az után is a jobbat várja.
Lehet a sors bármilyen pimasz,
"A remény hal meg utoljára!"
Pusztíthat tenger kavargása.
Csak a felszínt gyötri mindig az.
A mélyben szelíd a kép, igaz?
Elől egy ponty úszik magába',
a reményhal meg utoljára!
Délután Émivel
Meghajolt a sárgálló kalász,
árokparton a kékséges katáng,
nézelődtek derékig növő füvek,
összekoccantak úton a kövek,
s hangjuk megpendült a fény-falán,
és aranyba fordult a nyári délután.
Vigyázva vittem apró terhemet,
búzavirág-dal kísérte léptemet,
visszaverődött tágra nyílt szemén
a nyár, a dal, a föld, az ég.
Fárasztotta e szépséges zsongás,
csendre intettem a sugaras tolongást,
és némán ringott a nyári délután,
...s vállamon elaludt az unokám.
Kettétört karrier
Talán költő is lehettem volna,
s most írhatnék ódát, lágy szonettet,
s lennék poeta doctus helyetted,
ha bánatomat nem fojtom borba.
A szerelem többé már nem jelent
nékem varázst, csókos asszonyt soha,
nem vakít festett démon-pír, noha
meghúztam párszor begyes Helent!
Lemondok mától a költészetről,
lírámnak vége, szerdára keddről,
szögre akasztom hát tehetségem,
nem írok szépet egy sort se, látod,
értesítem tökély-máz Világod:
hordóba fojtottam feleségem!
Nevem
puha mássalhangzók
között mélység,
kacskaringón ingó
szálkás kereszt,
énségemmel megtelt
szép amfora,
mely túlcsordul egyszer.
S akkor forma,
kiürült régiség,
titokzatos,
itt hagyott kis cserép.
Mégis, mégis
karcolt, kimondott
bizonyosság:
éltem. Egyetlen voltam én.
