Önszerelmes vers
Szemtelen pillantás a saját szemembe.
Oh, mily csoda ez, szikra lobban.
Érzéki villanás, nincs más az eszembe':
belemélyedni egyre jobban!
Két kezem összeér, fonódik selymesen,
felserken vérem, szívem dobban.
Vörösvértestjeim néznek sejtelmesen,
s fehérek ölén forrás csobban.
Magamat ölelem, úgy, ahogy senki más,
csontom már szinte összeroppan.
Simulok gyengéden karomba – nem vitás:
szerelmet hívtam, s lám betoppan.
Örökös kötelék, s minden mit adhatok:
magamnak örökké hű társa maradok!
Szeged
Azt mondják, fejünk felett a nap
többet ragyog, mint más tájakon.
Ha itt jársz, szívedből egy darab
itt marad, elhagy a fájdalom.
Én nem tudom. Itt éltem mindig,
elmondhatom, ez az én helyem.
Akárhová is mennék innen,
a város eljönne énvelem.
Ha vége már a hosszú télnek,
és eltemettünk fagyot-jeget,
mikor a kapunkon kilépek,
már körbecsókolnak a szelek.
Végigsétálva a városon
mindegyik utcáját ismerem,
az új időket nem átkozom,
mégis belémhasít hirtelen:
lebontottak sok régi házat,
helyettük mások emelkedtek,
elsodorta az új évszázad
színhelyét régmúlt emlékeknek
és hol van az eltűnt hangulat?
De néha, ha a várost járom,
hallatják olykor halk hangjukat
emlékek, mint illanó álom,
mely mélyről tör fel és a szívet
úgy kínozza, majd belé szakad.
Mint beomlott bányában az érc,
bennem a ki nem mondott szavak.
A múzeum, a szökőkutak
(fürödtünk bennük már részegen),
a széles, hosszú sugárutak,
lányoknak súlya térdemen...
***************************
Régóta nem vonzza szememet
rengeteg csillogó kirakat,
inkább elfordítom fejemet.:
nézem a távoli hidakat.
A rakpart gátfalán megállok,
és hosszan bámulom a vizet.
Gondolkodom, hogy mennyi van még?
Néhány év, vagy talán évtized
és már nem leszek, de a város
tovább él majd, növekszik, dagad,
ugyanúgy megcsillan a napfény
a vízparti öreg fák alatt.
***************************
Amikor közeledik az est,
s a Dóm tornyán tetődísz a hold,
a sok szín, mit a nyugvó nap fest,
már csak halovány, illanó folt
s az alkony lassan eltakarja
a vérvörös tavaszi eget,
a városnak elhaló zaja
fülemben zúg, mint egy üzenet.
Megyek tovább a nagykörúton
követve kigyúló fényeket,
nem rágódva jövőn és múlton,
melyet megszépít a képzelet.
Egy autó dudál a távolból,
hangja halvány, alig ér ide,
zeneszó egy olcsó kocsmából,
amott hajlott hátú nénike.
Aztán lassan kihal a város,
a suhogó lombok szép szava
hívogat. Egy üres pad vár most,
a langyos városi éjszaka
körbeölel és én teljesen
feloldódom, magam átadom.
Mint közkatona a jeltelen
sírban. Végigfekszem a padon.
Nem látok csillagot az égen,
csak akkor, ha lehunyom szemem,
de a város, most úgy mint régen,
érzem: együtt lélegzik velem.
(2005 körül)
Gesztus-szonett
Ne rúgjatok már bele abba,
aki a földön elterül.
Hiszen kinyúlt, s bár elszaladna,
lelke feladta, ott belül.
Adjon hitelt a győzteseknek
nem kért, de elvárt gesztusa.
Mért lenne kiáltón eretnek
így jelezni, hogy nincs tusa?
Ti nyertetek. Már tétje sincsen
a küzdelemnek, hát segítsen
a megbocsátás, mely vezet.
Rajta már nincs mit kérni számon,
ezért ahhoz, hogy félreálljon,
nyújtsatok segítő kezet.
Star kedvéért
Toribá hatvanéves
(Alkalmi vers, február 19-ére)
Mottó:
„Fontos sajtlelőhely Eidam,
de te költőket ne-velj, Damm!”
Régen, kik az időt mérték,
ősi, órásnépek voltak.
Ám, hogy mi az időmérték
kitől tudják élők, s holtak?
Akárhogy is vélekednek
tudós népek (gyengék ezek!,
Mezítláb vágnak a hegynek).
Én most egyet megnevezek
azok közül, kik szerintem,
(megjegyzem: nincs köztük Imre),
mivel mellettük szól minden,
méltóak a költő címre.
DnB is egyetérthet,
lesz még itt villamospótló,
ám ami most minket éltet,
nevezhetjük úgy, hogy: Holdló.
Tudja ő, hogy fagyott tavon
nem kelepel fél-láb gólya,
viszont mindenkinek vagyon
(rejtett) Stróman Ildikója.
Emlékszem egy görbe estre,
Bor és Streit Gabi is vót ott.
A piától, falra festve
láttam Csatlós Sziki Lótot.
Azt hittük, széles jó kedvünk
tán másnap reggelig kitart,
ebben bízva énekeltünk
néhány Tőkésmozgalmi dalt.
Na, de most (az idő szorít)
tényleg hulljon le a lepel.
Az az igazság, hogy Dodit
ünnepeli egész Csepel.
D orombol már Bográcsgulyás
O lyan ez, hogy meg kell szokni.
D e a korán ágyba bújás
I s ugrik, ha nyávog Zokni.
H atvan év, az szinte semmi,
A mikor nem nyűg a hajtás.
T olókocsit sem kell venni.
V ivát, öcsém! Vivát, pajtás!
A verseid sugározza felülről reánk az éter.
N eked szurkol ma a „bratyód” – egy bizonyos István Péter!
Aktív felhasználók
- grendorf
