Cipő elment
Bevésődött agyunkba sok dalod, s Te
Óriás leszel. Madár, ki szárnyal el,
De itt marad. A Nap, s a Szél üzente:
Itt se voltál, de vagy, s örökké leszel.
Lépteid már fényes úton járod,
Álmodban könnyedén repül a bálna.
Szíved égbe szállított, de látod,
Zenéd visszahoz, s a szívünk kitárja.
Lebegünk veled ég és föld között,
Óceánmélyben, hegycsúcsok fölött.
Csended beszél tovább, s mi csak hallgatunk.
Időd lejárt, s te halkan elmentél,
Pereg könnyünk, de ez már mit sem ér,
Őrizzük emléked, míg meg nem halunk.
Könnycsepp vagy...
Könnycsepp vagy....,
mi bánat hátán legördülve felnevet,
simogató ölelésed szívcsücsökben lel helyet.
Könnycsepp vagy...,
mi öröm szárnyán bús vállamra rárepül,
hímporából jóság kacsint, s nyújtózkodva elterül.
Könnycsepp vagy...,
szerelem fénye gyöngyvalódban felragyog,
szikrájában mosolyogva tűnődnek a csillagok.
Könnycsepp vagy...,
mi csókbuborék módra ül az ajkamon,
s érzéseim nem kell többé zsebkendőbe hajtanom.
Bébi-szonett
Hogy írhatnám le, azt ami
bennem már kész, s rég összeraktam?
És oly jó dolog hallani,
nekem mégis kimondhatatlan
érzés. Megüli lelkemet,
fennkölt dallam pendül a húron.
Másodpercenként rám nevet,
új, más nótákat kell tanulnom.
Az érdem másé, nem enyém,
és hogy a világ tetején
járok, azért nem sokat tettem.
De szeretnek az istenek,
ma született egy kisgyerek:
s egy csapásra nagypapa lettem!
Budapest, 2011. július 18.
Marasztaló búcsú
Köszönöm, hogy melletted lehettem,
és köszönöm, hogy mellettem lehettél.
Köszönöm, hogy veled lettünk ketten,
és köszönöm, hogy több lehettem egynél.
Bátorságod által lettem bátor,
megacéloztad hiteddel a lelkem.
El se mentél, máris úgy hiányzol,
hogyan lehet a semmit átölelnem?
Velem maradsz, s én elmegyek veled,
és elengedve megfogom kezed,
roskadozik a most leszedett asztal.
Ott vagy talán, de ide zár az emlék,
Így lesz jelen a jövő és a nem rég,
hiú remény, hogy versem itt marasztal.
Szeged
Azt mondják, fejünk felett a nap
többet ragyog, mint más tájakon.
Ha itt jársz, szívedből egy darab
itt marad, elhagy a fájdalom.
Én nem tudom. Itt éltem mindig,
elmondhatom, ez az én helyem.
Akárhová is mennék innen,
a város eljönne énvelem.
Ha vége már a hosszú télnek,
és eltemettünk fagyot-jeget,
mikor a kapunkon kilépek,
már körbecsókolnak a szelek.
Végigsétálva a városon
mindegyik utcáját ismerem,
az új időket nem átkozom,
mégis belémhasít hirtelen:
lebontottak sok régi házat,
helyettük mások emelkedtek,
elsodorta az új évszázad
színhelyét régmúlt emlékeknek
és hol van az eltűnt hangulat?
De néha, ha a várost járom,
hallatják olykor halk hangjukat
emlékek, mint illanó álom,
mely mélyről tör fel és a szívet
úgy kínozza, majd belé szakad.
Mint beomlott bányában az érc,
bennem a ki nem mondott szavak.
A múzeum, a szökőkutak
(fürödtünk bennük már részegen),
a széles, hosszú sugárutak,
lányoknak súlya térdemen...
***************************
Régóta nem vonzza szememet
rengeteg csillogó kirakat,
inkább elfordítom fejemet.:
nézem a távoli hidakat.
A rakpart gátfalán megállok,
és hosszan bámulom a vizet.
Gondolkodom, hogy mennyi van még?
Néhány év, vagy talán évtized
és már nem leszek, de a város
tovább él majd, növekszik, dagad,
ugyanúgy megcsillan a napfény
a vízparti öreg fák alatt.
***************************
Amikor közeledik az est,
s a Dóm tornyán tetődísz a hold,
a sok szín, mit a nyugvó nap fest,
már csak halovány, illanó folt
s az alkony lassan eltakarja
a vérvörös tavaszi eget,
a városnak elhaló zaja
fülemben zúg, mint egy üzenet.
Megyek tovább a nagykörúton
követve kigyúló fényeket,
nem rágódva jövőn és múlton,
melyet megszépít a képzelet.
Egy autó dudál a távolból,
hangja halvány, alig ér ide,
zeneszó egy olcsó kocsmából,
amott hajlott hátú nénike.
Aztán lassan kihal a város,
a suhogó lombok szép szava
hívogat. Egy üres pad vár most,
a langyos városi éjszaka
körbeölel és én teljesen
feloldódom, magam átadom.
Mint közkatona a jeltelen
sírban. Végigfekszem a padon.
Nem látok csillagot az égen,
csak akkor, ha lehunyom szemem,
de a város, most úgy mint régen,
érzem: együtt lélegzik velem.
(2005 körül)
