Ölelő természet
Színjátékos
Csodálja műved változatlanul,
mióta írtad, harminc emberöltő.
Mi vett rá Téged, istenadta költő,
hogy a nevedből elmaradt az Ur?*
A Szentháromság volt talán az ok,
hogy tercinákba foglaltad a verset,
vagy Pokol, Menny és Tisztítótűz kellett,
hogy múljanak a földi démonok?
Ahol jó szándékkal kövezve az út,
hírhedett felirat jelzi a kaput.
És neked, pajtás, ki már megszerezted
mindazt, mitől tán csábosabb e lét,
mi az esélyed, mondd, hogy kétszerezzed
az emberélet útjának felét?
(*Eredeti polgári neve: Durante Alighieri)
Stargazer (önarcvers)
Stargazer, ki csillagot néz
tiszta nyári éjjelen,
szívét szorítja egy vaskéz,
fáj neki a végtelen.
Másként látja - mint kisgyermek -
az egyszerű dolgokat
és ha néha ír egy verset,
talán kicsit boldogabb.
Pegazuson nem ülhet ő,
nincs a fején glória,
övé mindig a tűrhető,
"nem rossz" kategória.
Nem áldotta meg sok ésszel
- mit nem értett - az élet,
de mindig írt, mert a kényszer
nem enged, belül éget.
Mindig fejjel ment a falnak,
s nem volt szabad sírnia,
témái nem forradalmak,
de van miről írnia.
Nem volt okos, átlagférfi
ki a rossznak ellenállt,
ha bántották sosem tért ki:
minden bajjal szembeszállt.
Vágy (18+)
Képzeletemben csók tüze táncol,
én a veremben – bor heve láncol.
Illatod ébred gondolatomban,
vágykapu éled lelki vadonban.
Izzik a vérem, árama áthat.
Sajdul a térdem, szám ha bezárhat...,
nyelvem e kéjjel lüktetve mozdul,
vágy üti széjjel szívvonalon túl.
Hull a szemérem, nyílik az éden,
érik a bérem, már be nem érem
egy érintéssel – kellesz egészen,
mit belém vésel, innentől részem.
Elmúlás
Mozdulatlan test...
Nézem, hogy halványul fénye,
Az éj bársonyt húz szép szemére,
Karcsú keze, száradt őszi levél,
Simítanám... elporladna ha érinteném.
Becsukom az ablakot, nem kell lég!
Félek, örökre elfújná e tüneményt.
