Egy kis hazai

Totojázó (Bikfic) Soma, amatőr régész és kárász, levele unokahúgához, a robdobodói Konkvisztádorban élő Nyüves Rihonyához

Soha el nem múló Rihonyám!

Rögtön a közepébe vágok bele a dolgok velejének, amennyiben egy ígéretem megtartását helyezem kilátásba, vagyis, hogy újabb népszokásokat tárok fel neked, valamennyi valódi falusi gyűjtés, én magam jártam utána, személyesen. Egyénileg beszélgettem el a vidék egyszerű néptömegeivel, akik bizalmuk jeléül elém tárták rejtett kincseiket, melyeket javítás és stílusigazítás nélkül, részedre ezennel továbbítok.
Az első interjúalanyom egy Éltes Ödi bácsi nevű öregember volt, akit arról faggattam, hogy miképpen ment annak idején náluk a leánykérés. Szó szerint a következőket válaszolta:
„Az én időmben ez nem úgy ment, mint manapság, hogy csapjbeledurrpuff, hanem megadtuk a módját. Elsőbben fitymáltuk a jányt, aztán a bálban hucujkát kántáltunk a majomszigetről, ezt követte a kapicolás, a lajbis dögöny, meg a tajtékos rühellet. Majd dojmángolt a pirces és ha a leány anyja fertályosat rittyentett, akkor jöhetett a ködmönös slütyök. De ha a szüleje tilinkóst fricskált, akkor, coki, mert hiába volt a pedmelyes döngölő, bizony gazda nélkül maradt a vörhenyes ficánk.
De vegyük a jobbik esetet. Mondjuk a leány édes szüleje pepitát brekkentett, ami abban az időben elég ritka volt. Akkor a legény általugrotta kétszer a fuszujkás tokmányt, jól megmancsolta a peremes réklit, aztán négyszer azt kurjantotta, hogy: Énnéköm csak egy lyány terem, kijelzett a kompjúterem. És hátra kellett pökni, de úgy, hogy az eltanálja a szolgabírót. Később jó volt a tanácselnök is.”
Ugyanerről azonban másként vall Ménkű Tökös Boldizsár böllér és tallér:
„Nálunk, Bendőporoszlón, az volt a szokás, hogy leánykéréskor satuba fogták a torkos-csoroszlyát és rászámoltak tízet, aztán amelyik fehérnép ácsingózott a búbolásra, az gebeszthetett vagy tutymákolhatott. De csak vencsellőig. Aztán már nem.”
Csökött Lőrinc a Tiszahátról viszont így látja a dolgot:
„Mifelénk, menyegző napján, már kora reggel kurcihát kerepeltek a suhancok. Meg nulláslisztet és ciberét szórtak a nászasszony puttonyába. Utána jött az irhás kófic, vagyis sorban álltak az eladó lányok és mórikálták a porhanyós findzsát.”
Szakolca Turgonc, Vencsellőfalváról, röviden nyilatkozott:
„Szülőfalumban a korhányolás dívott. Ami abból állott, hogy a legények kakasvirradatkor, amikor kukorékolt a Zetor, félkarélyban lepössentették a csikótűzhely parazsát.”
Kutatásaim során számos kudarc és sikerélmény ért. Ez utóbbiakhoz sorolom azt, hogy a tisztaszívű parasztemberek sűrű sorokban kerestek meg, amikor híre ment küldetéstudatom lényegének, nagy ívű feltáró munkám szándékának. Valamint annak, hogy ingyen fröccsöket fizetek annak, aki nyilatkozik. Sok értéket bányásztam így ki a bűzös községi televényből, mint például Homály Lipót gazduramat, aki világosan értésemre adta, hogyan is volt az ő idejében ott, ahol éppen az ő ideje zajlott. Ízes magyar kiejtésére, romlatlan tiszta beszédjére éppoly szívesen emlékezem vissza, mint amennyire utáltam azt, hogy sztorizás közben baromi öblösöket szellentett. És csabai kolbászt böfögött, törkölypálinkával. Ezeket a történeti hűség kedvéért jegyzem meg csupán, hogy bele tudd helyezni a megfelelő környezetbe a hátterét, áldozatos tevékenységemnek.
Homály gazda különben egyéni gazdálkodóként naphosszat a birtoka szélén húzódó árokparton üldögélt, és azon kívül, hogy egyfolytában szidta a kormányt, amelyik visszaadta neki az annak idején elvett tíz hold földjét, nem csinált semmit. Amikor felkeresett, egy percig sem tétovázott, hanem rögtön a tárgyra tért, ám amikor megkapta a három deci rizlinget tisztán, majd hozzá a deci abszolút vodkát, megnyugodott, s beszélni kezdett:
„Tudvalevő, hogy ízig-vérig rihonyavári vagyok, ez egy kis bányásztelepülés Sopron és Gyula között. Nagyapám mesélte még az ő nagyapjának, hogy mi volt akkortájt. Jóval szenteste előtt, úgy szilveszter körül, ordas sumákra gyülekezett éjfélkor a falu lakosságának zöme. Először jött a firnyákos tüszök. Ebben siherelték az összes fellelhető viháncot, a hetven éven felüliek pedig ingyen utazhattak egy kört a plisszírozott rahedlin. A legények eljárták a kör négyszögesítését, aztán benyomtak fejenként öt nagyfröccsöt. De lehetett többet is. Ez volt a bevezetés. Eztán következett a morcos dzsuva, vagy, ahogy népiesen nevezték, kucsmás molinó. Ebben a szertartásban férfivá avatták az eladó lányokat. Közben szólt a páros duda, a habart furulya és Gatyás Timót bátyám, hogy lehet jönni, enni. Mert bizony a helyi ételek készítése és fogyasztása külön esemény volt. Kezdetben bőrös muha és buggyantott retyi, későbben tollas malac és káposztás szaletli. Desszertnek, vagy, ahogy helyileg tréfásan nevezték, penetráns nyűgnek, meg ott volt a fokhagymás nápolyi és a mikróban sült paszuly. Kötelező volt továbbá a verekedésben megsérültek és a hagyományok ápolása.”
Volt még egy igen érdekes kuncsaftom, bizonyos Bunkó Teofil, aki a fejébe vette, hogy őt aztán senki ne semmizze ki az ősi föld értékteremtő örökségéből, ezért lelke kinyílt előttem, mint a sarkáig tárt ajtó:
„Én Böhömnagytúróson nevelkedtem, egészen a születésemig. Anyai dédapám valamelyik századfordulón a Cseppen felső folyásától vándorolt Lópofán és a Kekec-szoroson keresztül Szutyoköcséndig gyorsvonat másodosztályon, onnan helyi járattal Szabadszombatig, amely mint tudjuk, Nagytúrós elővárosa. Tehát én félig meddig csurran származású vagyok. Apai ágon viszont egyértelműen Bárca-környéki duracell vér csörgedez az ereimben. A régi rendszerben nem lehetett erről beszélni, ezért azt terjesztettem, hogy a szomszédom a Verzál Görhe egy fatengelyes barom. És lám az idő engem igazolt.”

Ennyit tudtam hevenyében összeszedni számodra a hazai, népies jellegű szokáskultúráról. Tudom, hogy az előző levelemben nem ezt ígértem, hanem egy húsvéti ínyencséget, de úgy ítéltem meg, hogy a népszokások körének ilyetén való kiszélesítése mindenképpen figyelemreméltóbb, mint holmi hasak degeszre tömése. Remélem ezt te is így látod, s ha így van, lám nem írtam hiába. Ne ijedj meg, ha a veretes szövegből nem értesz semmit. Nem te felejtettél el magyarul, hanem én. Mindazonáltal, ha levélben vagy szóban megerősítesz abbéli hitemben, hogy érdemes ezt a vonalat folytatni és részletesebben kifejteni, úgy természetesen újabb és újabb kutatási eredményekről fogok beszámolni mindannyiunk okulására és nemkülönben szórakozására, hiszen a magyar vidék tárháza kimeríthetetlen.
Küldjél pálinkát és szeszesitalt, mert a pszichiátria büféjében csak ropi van, meg kóla.
Ölel furfangos nagybátyád, Soma.
Ui: Ugye, hogy keveseknek van ilyen tudományos unokanagykabáttya?

1
Your rating: Nincs (12 votes)

Vihar

trevici képe

Már jajongva, sírva, süvítve lép,
karjaival rázza ajtóm, ablakom;
Büszke fáknak fésült kontyába tép,
se hallani, se látni nem akarom.

Súlyos függönyök mögé zárkózom,
fülemre sárként tapasztom tenyerem;
Pillanatnyi csenddel takarózom,
ám a takaró alatt sincs kegyelem.

Fenn az égen haragos fellegek,
szívem mélyén örvénylő tengerek:
vihar van itt is, ott is kitörőben.

És hirtelen, mennydörgés, villámlás...
Tajtékos hullámba haló kiáltás...
Egy árva ladik ring a kikötőben.

2014.05.04.

1
Your rating: Nincs (14 votes)

Ballada az öregség múló állapotáról

Még emlékszel a duzzadó erőre,
mely nap, mint nap a nő felé lökött.
Lágy parfümillat gőzölgött belőle,
és férjfotó a fotelágy mögött.
Hány leányszív lett általad törött?
Agyad vezette lent, az áramot.
Az idő elszállt tar fejed fölött.
Az öregség is múló állapot.

Még emlékszel a rétek zöld füvére,
hol focilázban égtek a szemek.
Vad lábcsatáktól forrt a férfi vére,
Nagy gomolygásban utcák és terek
*tengója folyt. Ó, őrült emberek
voltunk, túlnőve minden átlagot,
s ma rágondolni néha sem merek:
Az öregség is múló állapot.

Még emlékszel a sok-sok dáridóra,
a neved ott van pár kocsma falán.
S ha megszólalt az álmos báli óra,
lábad beindult magától, talán.
Most csalódással telve a karám,
válladra minden terhet rárakott,
és konstatálod, nejed oldalán:
Az öregség is múló állapot.

Nagyúr! Hunyjam le békében szemem,
vagy vágjanak le, mint egy állatot,
bizonyság rá, hogy igazam legyen:
Az öregség is múló állapot.

*A tengó a lábteniszt jelenti a városi szlengben. (lásd még: lábtengó)

A fenti balladát Hathor remek verse alá írtam komment gyanánt. Most úgy döntöttem felteszem önálló alkotásként. Hátha megállja a helyét.
válasz

1
Your rating: Nincs (18 votes)

Marasztaló búcsú

Köszönöm, hogy melletted lehettem,
és köszönöm, hogy mellettem lehettél.
Köszönöm, hogy veled lettünk ketten,
és köszönöm, hogy több lehettem egynél.

Bátorságod által lettem bátor,
megacéloztad hiteddel a lelkem.
El se mentél, máris úgy hiányzol,
hogyan lehet a semmit átölelnem?

Velem maradsz, s én elmegyek veled,
és elengedve megfogom kezed,
roskadozik a most leszedett asztal.

Ott vagy talán, de ide zár az emlék,
Így lesz jelen a jövő és a nem rég,
hiú remény, hogy versem itt marasztal.

1
Your rating: Nincs (19 votes)

Szeged

Stargazer képe

 

Azt mondják, fejünk felett a nap

többet ragyog, mint más tájakon.

Ha itt jársz, szívedből egy darab

itt marad, elhagy a fájdalom.

 

Én nem tudom. Itt éltem mindig,

elmondhatom, ez az én helyem.

Akárhová is mennék innen,

a város eljönne énvelem.

 

Ha vége már a hosszú télnek,

és eltemettünk fagyot-jeget,

mikor a kapunkon kilépek,

már körbecsókolnak a szelek.

 

Végigsétálva  a városon

mindegyik utcáját ismerem,

az új időket nem átkozom,

mégis belémhasít hirtelen:

 

lebontottak sok régi házat,

helyettük mások emelkedtek,

elsodorta az új évszázad

színhelyét régmúlt emlékeknek

 

és hol van az eltűnt hangulat?

De néha, ha a várost járom,

hallatják olykor halk hangjukat

emlékek, mint illanó álom,

 

mely mélyről tör fel és a szívet

úgy kínozza, majd belé szakad.

Mint beomlott bányában az érc,

bennem a ki nem mondott szavak.

 

A múzeum, a szökőkutak

(fürödtünk bennük már részegen),

a széles, hosszú sugárutak,

lányoknak súlya térdemen...

 

***************************

 

Régóta nem vonzza szememet

rengeteg csillogó kirakat,

inkább elfordítom fejemet.:

nézem a távoli hidakat.

 

A rakpart gátfalán megállok,

és hosszan bámulom a vizet.

Gondolkodom, hogy mennyi van még?

Néhány év, vagy talán évtized

 

és már nem leszek, de a város

tovább él majd, növekszik, dagad,

ugyanúgy megcsillan a napfény

a vízparti öreg fák alatt.

 

***************************

 

Amikor közeledik az est,

s a Dóm tornyán tetődísz a hold,

a sok szín, mit a nyugvó nap fest,

már csak halovány, illanó folt

 

s az alkony lassan eltakarja

a vérvörös tavaszi eget,

a városnak elhaló zaja

fülemben zúg, mint egy üzenet.

 

Megyek tovább a nagykörúton

követve kigyúló fényeket,

nem rágódva jövőn és múlton,

melyet megszépít a képzelet.

 

Egy autó dudál a távolból,

hangja halvány, alig ér ide,

zeneszó egy olcsó kocsmából,

amott hajlott hátú nénike.

 

Aztán lassan kihal a város,

a suhogó lombok szép szava

hívogat. Egy üres pad vár most,

a langyos városi éjszaka

 

körbeölel és én teljesen

feloldódom, magam átadom.

Mint közkatona a jeltelen

sírban. Végigfekszem a padon.

 

Nem látok csillagot az égen,

csak akkor, ha lehunyom szemem,

de a város, most úgy mint régen,

érzem: együtt lélegzik velem.

 

(2005 körül)

 

 

 

1
Your rating: Nincs (26 votes)

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 2 felhasználó és 1 vendég van a webhelyen.

Aktív felhasználók

  • grendorf
  • det

Legfrissebb kép

Meleg van ! ( Kinek a teste, kinek a lelke szép ! )

Összes vers

Összes vers : 6636

Összes próza

Összes próza : 425

Összes kép

Összes kép : 1044

Összes hangos vers

Összes audio : 39