Szófogytán

Terád már nincsen több szavam,
hangom, ha szólt, most tovalibbent,
kiírtam belőled magam,
hát hallgatok, elmondtam mindent.

Méltatlan tehozzád a szó,
metaforák, költői verseny,
dicséretedre nem való
rajongás-szálakból szőtt versem.

Tollam szánkáz fehér papíron,
rigmusaimat tovább írom,
akad rajtad kívül is témám.

Vágyam eltitkolt erőpróba,
merénylet lenne szólni róla,
engedd, hogy szeresselek, némán.

http://www.youtube.com/watch?v=Aj2i8sPqIyA

1
Your rating: Nincs (12 votes)

A Nyomtatóló álma.

A Nyomtatóló álma.

Mikor gazdája kiköti éjszakára,
oda sem figyel csatakos lovára.
Maga sem tudja milyen az élete,
nem volt soha lóversenybérlete.

Kicsit még kőröz míg a zabot rágja.
Talán tudja, hogy nincs sok hátra.
Vödör víz, egér és trágyás szalma
álomba kíséri, ez minden jutalma.

Szitál bús feje, szuszog a porfelhő,
a lapockájából óriás szárnya nő.
Kitárja hátra, hogy befedje farát,
hisz oldalt megütné az istálló falát.

Csapong a szárny és vele a ló szíve,
felemeli az ég sötét álommezeibe.
Újra csikó lett, ficánkol és bakkol.
Lerúg száz csillagot is virradatkor.

Elmereng, nyerít, apjára gondol,
aki mesélt neki a Nagy Pegazusról.
“Tiszta víz fakadt patája nyomába,
a költői ihletnek az volt a forrása.”

Reggel frissen ébred, rúg, ficánkol.
Csodaforrást remél patanyomából.
Bakkol, rúg, nyomtatót és falat,
gazdája közben a vágóhídra szalad.

Szeme vérben forog, habzik a háta.
Verejték patakzik a ló nyomába.
Büszke a forrásra, úgy tekint hátra,
költőt remélt, de mészáros várta.

1
Your rating: Nincs (17 votes)

Elmúlt? Vége?

Toribá képe

S zigetre leltem, nem is olyan régen.
I llatozó fái bódítottak el.
C sellengtem köztük szűzies fehéren,
T udtam, itt nekem is illatozni kell.
R oskadó ágaik gyümölcskosara,
A ranyló almák, mézízű barackok,
N egédes füge, vöröslő áfonya,
S zájamra égő csókokat tapasztott.
I ttam nedvüket, haraptam húsukat,
T ilalom nem gátolt ez Édenkertben.
G yönyört fakasztott bennem az új tudat,
L ágyan ringatja bölcsője a lelkem.
O h, de rút felhő szállott a kert fölé.
R onda kék palásttal fedte az eget
I rigyen állt oda a kapu elé,
A kár egy ellenőr, kérve a jegyet.
M aradtam hát sokszor kintrekedve,
U táltam is nagyon ezt a kék csibészt.
N a bumm, ritkábban járok majd e kertbe.
D alaim már úgyis rég elfeledve.
I ntek egy pá-t, és ALAKom ködbe vész!

1
Your rating: Nincs (19 votes)

Valaki átjutott

Titok65 képe

Kötött lelkem némasága egy jelre
várt talán, hogy bolond szívem bánatát
feledve, induljon útnak sietve,
s keresse életre szóló támaszát.

Valódi énem remegve figyelte
már szótlanná váló, csendes önmagát,
kitörni vágyott, harcolt hát lihegve,
és kötelékét kiáltva vágta át...

Titokban oly régen vártam valakit,
évek óta egy bús szívet árulok...
Az érzést, mely minden éjjel andalít,

átélem most, és magam is ámulok:
Ő, ki rajtam annyi mindent alakít:
érzelemhíd-pillérein átjutott.

1
Your rating: Nincs (19 votes)

Verset írni csak úgy…

Verset írni csak úgy lehet, ha nyakon ragadod a titkot,

megzabolázod szívedet, és mersz hazudni néha itt-ott.

 

Haragszik rád a nagyvilág? Meredélyeden hit a mellvéd,

és rímeid, a banditák akiktől józanságod megvéd.

 

Verset írni csak úgy szabad, ha költőséged nem csak érzed,

és úgy mutatod meg magad, hogy meg se hallják döngő lépted.

 

Azok, akikre ráfigyelsz, mindenkoron viszontfigyelnek,

ám amikor gyávul a mersz jelet tudsz adni minden jelnek.

 

Ne kezdj versbe, ha torz a hit, vagy gyűlölet mozgatja tollad,

és a Parnasszus csúcsait szeretnéd elnevezni rólad.

 

Verset ne írj, csak, hogyha majd őszintén tárul ki a lelked,

és a szenvedést meg a bajt legalább egyszer átölelted.

 

Belülről épüljön a hit, s templomodban te légy az oltár,

mindig annak írd vágyait, aki most vagy, nem az, ki voltál.

 

Ne felejtsd azt: gyakran akad olyan, aki elvekbe kerget,

soha ne írd meg önmagad, amikor másról szól a helyzet.

 

Készülj fel arra, hogy a rend felkent papjai hívni fognak,

lehet csábító bár a fent, téged alul lássanak jobbnak.

 

Verset írni csak úgy szabad, ha megvan benned a merészség,

s ha a hatalom megtagad akkor sem tántorít a kétség.

 

Soha ne számíts arra, hogy a műveidért megdicsérnek,

ahhoz, hogy dúsulj, gazdagodj, nagy ára van mindig a bérnek.

 

Akard, hogy hallják hangodat, merthogy a nép szólal meg véled.

Hajnal légy, soha alkonyat, mindenkié a tehetséged.

 

Figyelj arra, hogy értsenek, a közöny jege gyorsan olvad

akkor, ha vállalt érdemed szerint napfénnyel ír a tollad.

 

Verset írni csak úgy lehet, ha nem maradsz önmagad rabja.

És ha olvassák versedet, amelynek talán egy darabja

 

valakinek új gondolat, nem szertefoszló irka-firka,

versed forrás lesz, s torkolat, még ha nem tudják is, ki írta.

1
Your rating: Nincs (17 votes)

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 3 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

 Angyalok feszülnek egymásnak.

Összes vers

Összes vers : 6454

Összes próza

Összes próza : 416

Összes kép

Összes kép : 1037

Összes hangos vers

Összes audio : 39