Könnyű téli séta
A minap egy erdőt jártam
(a Pilis volt, Dunakanyar).
Sétálgattam, meg-megálltam.
Az orromban fura-fanyar
illatok és hó mindenütt,
alattam fagyott levelek.
Az ágak vége színezüst
és örültem, hogy itt lehetek
egyedül a természetben,
távol attól, mit gyűlölök.
Én magam is eggyé lettem
azzal, mi nagy mű és örök.
Gondjaimat elfeledve
nem voltam többé zaklatott
s nem gondoltam elmerengve
Istenre, aki elhagyott
vagy legalább úgy éreztem,
mert mostanság az életem
túl nehéz volt, elvéreztem
s így telt el a a fél telem.
De most, itt a nagy fák között
minden gondom semmivé lett.
Talán győztem magam fölött,
nem fájt semmi és az élet
nem tűnt olyan keserűnek,
tovaszállt a varjak hada.
Távolból mint hegedűnek
hangja, szólt az erdő dala.
Falusi éj
Kopogó járdán puhán lépeget
a hajlott lámpák botladozó fénye,
sötét utcán álmodik kék eget,
gazdag éjjelek nincstelen szegénye.
Hegyek mögött a vérvörös korong,
hullta előtt még végignéz a tájon,
volt gyermekén, a nappalon borong,
gyászolná tán, de nincs idő, hogy fájjon.
Szobája mélyén mindenki pihen,
A falu alszik, nap, mint nap ilyen
kipárnázott az öröm menedéke.
Az út a templom mellett elsiet,
és minden portán bezörög, ijedt
tapintattal, az éjszakai béke.
A Piroska sztori
Ülj ide, kisfiam, mesét mondok néked,
de ez olyan lesz, hogy elképed a képed.
Kislány a főhőse, de neve nem Bori,
tudod, a Piroska, ismerős a sztori.
Teli kosarával az erdőben baktat,
nem sejti a helyzet, nemsokára, sakk-matt.
Lépeget a lányka, már előre örül,
amikor a farkas,az egyik fa mögül,
kiugrik, ordítja, hogy rögtön megeszi,
de a lány két karját csípőjére teszi:
„Na, most figyuzz, ordas! Nem mondom el kétszer.
Nálam a „frászhozás” megörökölt kényszer.
Ijesztgetés-tanból osztályelső lettem,
tehát szórakozni nincsen semmi kedvem.
Én vagyok a mumus, te csak gyenge látszat,
amit zsibbadt agyad képzelete játszat,
hiába erőlködsz, én vagyok a nyerő,
megmondom őszintén: gyengén adod elő!
Ne molesztálj engem, nem is nagyon bírnád,
legjobb ha elhordod azonnal az irhád,
különben képedre olyan maflást adok,
hogy benéznek hozzád fentről a csillagok!”
Elképed a farkas, gyökeret ver lába,
szólni akarna ő, ámde mindhiába.
Piroska messze jár, vígan énekelve,
mire a csikasznak oldódik a nyelve.
Hogy mit mondott, fiam, nem gondolnád te se:
„Hű, de megváltozott, ez a régi mese!”
Búcsú az ősztől
Ez tán az utolsó szép őszi délután.
A napba hunyorgok. Lépteim még puhán
haladnak a fűben, az avar lábaim
öleli szelíden, vakít a sárga szín.
A távolba nézve mindig azt képzelem,
elfér kezeimben az egész végtelen.
Elteszem zsebembe, jó lesz rossz napokra,
amikor meggyötör téli esték pokla.
Fájdalom nem bánt most, sem egy rossz gondolat,
hátam fának vetve a barna rongyokat
nézem az ágakon és lehunyom szemem:
érzem, az őszi táj eggyé válk velem.
Fakul már a napfény, a szürke alkonyat
elnyeli lassanként a folyópartokat.
Csontjaimban érzem a közelgő telet,
és arcon csókolnak hűvös, őszi szelek.
Aktív felhasználók
- Ross
- Nagygyörgy Erzsébet
