Hagyaték
Hagyaték.
Kiürítettük a szülői házat.
El kell adni akár fele áron.
Régi könyveket, több százat,
az emléket mind sajnálom.
Zseblámpa, óra, borotva.
Edények ( lepattogtak régen.)
Dobozba rakom vigyázva.
Apám botja lóg a széken.
És itt a bélelt bakancsa.
Régen kapta még tőlem,
kímélte, alig használta.
Elmosódnak könnyeimben.
2012. május 10.
Tempera, papíron 30 x 40 cm.
Körúti éj
Pihenni tért a Nap, sötét honol.
Az utca szüntelen nyüzsgése fárad.
Egy árva villamos sínen lohol,
a hangja távolodva szétoszol,
s a többi zajjal halk morajban árad.
Hiába bólogatnak lomha fák,
homályba vész az ágak pantomimja.
Takarja őket ócska rossz talár,
de még is úgy zenél a lomb, akár
Vivaldi lágyan szóló mandolinja.
Az utcalámpa, mint ezüst korong
vakít az éjben, és a fénye játszik.
Felette láthatatlanul borong
az ég. A Hold magányosan bolyong
tetők között, alakja néha látszik.
Unalmasan kacsint a sárga szín
ütemre lép az árny. A bolt tükrébe
cipő mereng, szerinte várja kint
a jobb világ, s ha néki párja int
jól összebújnak ők szoros füzérben.
A szürke házak álmos ablakán
táncolva tompa tónusok haladnak.
Falak között a szél egy balladát
szavalva átoson, csak ballag át
a városon. Legyint a múló napra.
Ballada szegény S.-ről
Tollért reszketett a keze
sok rossz, átkozott éjszakán,
mikor bortól fájt a feje,
marta szerelem és magány.
Kapott rúgást jobbról-balról,
hányszor ki akarták nyírni!
Elég volt már a sok harcból,
ő csak verset akart írni.
Nem volt hazug, de őszinte,
sokaknak szemében szálka.
Jött ezer baj, de ő szinte
mint ércszobor, büszkén állta.
Magányos fa, egy kőszikla:
mennyi esőt, szelet bírt ki!
Fejében ha pattant szikra,
ő csak verset akart írni.
Túl sok volt már a küzdelem,
megrontott napot, éjszakát.
Keserűség, bú szüntelen,
beléfojtották szép dalát.
Bántották őt tízezerszer,
mit ki kellett neki bírni!
Hiába szólt tisztelettel:
ő csak verset akart írni.
Ajánlás:
Herceg, titkok ismerője,
érte soha nem kell sírni!
Bár elhagyta istennője,
ő csak verset akart írni!
