Az utolsó feles

 

Másfél órája nézett farkasszemet a hét felessel. Hajlott háta szinte ráborult a pultra. Egyetlen pillanatra nem vette le tekintetét a környék legfinomabb pálinkájáról. „- Fütyülős!”– gondolta, s a szíve még inkább elszorult. „ - Hogy szerette, ha fütyültem neki! Mikor hazaértem, egy rövid fütty…s ő egy rövid dobbantással válaszolt.” - Látni még nem látták egymást, mert a kertkapu és az istálló között  volt vagy harminc méter a távolság, de ők már tudták, hogy ott van a közelben a másik…
Tovább nézte a vaskos üvegpoharakat. Máskor ilyenkor már a negyediknél jár. És most nem kívánja. Sőt! Egyenesen émelyeg a gyomra az illattól. Pedig micsoda barackból készült! Igazi kecskeméti kajsziból. Neki is volt néhány barackfája, de abból az asszony mindig csak lekvárt főzött, azt meg annyira nem kedvelte.
Végre megfogta az első poharat. Kivételesen azonban nem emelte meg. Mélázva nézte az öntött üvegpohár cicomás recéit, majd egy aprócska hibát fedezett fel a felső íven. „- Nem tökéletes, mint semmi ebben a rohadt életben. De ő az volt! Az egyetlen tökéletes szülöttje ennek a nyomorult Világnak!” - Az egyetlen, akiben soha nem talált hibát, akire mindig számíthatott. Aki mindig elvitte oda, ahová menni akart és soha nem vetett rá egyetlen szemrehányó pillantást sem, ha dülöngélve jött ki a kocsmából.
Tekintete a pohárról a kezére tévedt, majd lassan kinyitotta a tenyerét. Régen nem figyelte meg ilyen tüzetesen, pedig alaposan hozzánőtt a közel negyven év alatt. Nézte a ráncokat. Az istálló körüli munka ugyancsak átformálta a gyerekkorában oly selymes bőrt. A vasvilla nyele már régen nem törte ki a tenyerét, ahogy ifjúként, mikor nyári munkára, a nagyapjához küldték. „ - Micsoda boldog idők voltak azok!” - s hirtelen visszajöttek a régi emlékek. Látta, ahogy először mártózott meg a jeges patakban és amikor először evett ebédre vadkörtét az út menti fákról.
Bal kezével lassan végigsimította jobb tenyerét, majd óvatosan megállt az egyik bőrkeményedésnél. Ez a gyeplőtől van. Húsz évig fogta. Alig volt nap, hogy ne ült volna fel rá. Az első tíz évben még minden olyan egyszerű volt. Akkor még két embert szeretett igazán és a lovát. Aztán meg…az utolsó ötben…már csak a lovát. Minden este eljött  ide vele, és csak  négy feles után ment újra haza. Néha kicsit többet is megivott, rekordja a három deci tiszta pálinka, egy óra alatt.
Ott könyörgött előtte a pulton a hét feles. Kikérte, mert úgy gondolta, ezt a mai napot örökre feledni akarja. Vagy legalább néhány órára. De képtelen volt a szájához emelni a poharat, úgy remegett a keze. Még soha nem vette észre ezt a fizikai jelet. Erősebben megszorította az üveget, s a remegés alább hagyott. Felemelte végre, lassan közelítette a szájához, és életében először egy könnycsepp jelent meg a szemében. „ - Hogy az ég szakadjon rátok!” – kiáltotta el magát és az ócska hajópadlóhoz vágta a pálinkáspoharat. Dörgő léptekkel a bejárati ajtó felé rohant, s a szokásos mozdulattal levette a fogasról a hortobágyi csikóskalapot. Erősen a fejébe nyomta a használattól fényesre cserzett  posztót, és kilépett a kocsma ajtaján. A patakoptatta fűre még egy utolsó pillantást vetett, a diófa aljába és könnyeit nyelve elindult hazafelé. Húsz év óta most először, két lábon. A falusi macskaköveken nem hallotta az annyira jól ismert patkó-koppanásokat és tenyere szinte fájt a gyeplő hiányától.
Aznap éjjel az istállóban aludt. Jól esett belefúrnia orrát az imádott szénaillatba.
Reggel a csönd ébresztette. A fájdalmas csönd, ami a box felől áramlott. Jó ideig azonban még nem nyitotta ki a szemét. Eljátszott a gondolattal; talán csak rossz álom volt az egész baleset. De aztán csukott pillái alatt is minden újra és újra végigpergett. Az ugratás a sövény fölött, amit csikó korától szinte minden nap ugyanazzal a rituáléval hajtottak végre. És ami tegnap nem sikerült. Két tenyere közé rejtette a mázsasúly-gondolatoktól nehéz fejét.
- Miért nem én?!?! – üvöltötte a vidéki levegő harmatos csöndjébe.
Felesége közelsége térítette igazán magához. Nem hallotta a lépteit, a szalmaréteg minden kis neszt magába szívott. Egy forró kávésbögrét szorongatott apró kezeiben. Vézna ujjaival végigsimította a csikós kopaszodó homlokát.
– Örülök, hogy épségben hazaértél! – okos asszonyként most nem akart többet, visszaindult a házba.
A férfi könnyein keresztül nézte a távolodó asszonyt. Lába gyökeret eresztve az istálló padozatába, nem tudott moccanni. A kávé illata is csak lassan hatolt fel az agyába, álmosan nézte, hogyan kavarog a bögrében a fekete folyadék.
- Mindent elveszítettem! – szakadt ki belőle a fájdalmas mondat.
Hangját a szél elvitte egészen a tornácig, ahol szép szőke asszonya épp tíz év körüli kisfia ágyneműjét teregette. A nő úgy tett, mintha süket lenne. Már nem sírt, öt éve könnyezni sem tudott. Jól begyakorlott mozdulatokkal hámozni kezdte a burgonyát. Gulyáslevest készít lekváros derelyével. Azt a csikós és a fia is nagyon szereti.

2011. október 15.

1
Your rating: Nincs (4 votes)

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 10 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

 Angyalok feszülnek egymásnak.

Összes vers

Összes vers : 6461

Összes próza

Összes próza : 416

Összes kép

Összes kép : 1037

Összes hangos vers

Összes audio : 39