Corvin köz 1956

Endymion képe
Arra még határozottan világosan emlékszem, ahogy a T-34-esünk befordult abba az utcába. 
Egészen lassan haladtunk, felhős szürke ég borult ránk a fölénk magasodó palaszürke, málló falú belövésnyomokkal tarkított, betört ablakú házak közt. 
Az ablakszemekben egy-egy gyertya világít. 
Félünk. 
Nem tudjuk, honnan támad a kúszó halál, mit keresünk mi itt, hova lett gyönyörű gyermekkorunk és annak emléke?!
Hallgatom, ahogy a lánckerék csikorog a macskaköveken. A Nap alig világol. Lassan áthajtunk a villamossíneken, közben arrébb tolunk egy hevenyészve összeeszkábált barikádot. 
Grisa lassan előretolja a botkormányt. Nem nagyon, épp csak, hogy félretolhassuk az előttünk fekvő akadályt.  Kedves, vicces fiú, szereti ugratni az embert, és nagyon szeret főzni. Mindig lehet rá számítani. 
Misa a lövegtoronynál piszmog, látszik rajta, már nagyon hiányzik neki a mahorka. Sokat mesél a családjáról; fiatal feleségéről, Jekatyerináról, és a kisfiáról. Már nagyon menne haza. 
 
Parancsnokunk, Jurij Sztyepanovics pedig épp, hogy két órás kiképzés után a frontra vezényelték, végigharcolta a Nagy Honvédő Háborút, most idevezényelték. Kurszkot is megjárta, mesélte, amikor együtt ittunk a kantinban, milyen volt a legelső éles bevetése. Bemértek egy, az erdő szélén megbúvó német parancsnoki terepjárót, egy Kübelwagent.
Távcsővel figyelte a kocsi mellett álló tisztet, a vezetőülésben helyet foglaló 'Fritz'-et. Látta a tiszt kezében a távcsövet, látta, ahogy keskeny arcán megfeszül a bőr.
Gondosan céloztak, majd láng csapott ki az ágyúból: Tökéletes telitalálat! A terepjáró helyén egy füstölgő kráter, roncsok és néhány megperzselt, égő fenyőfa...
Igaz, akkor egy páncélvadászt vezetett. Aztán, amikor hazatért, a háza helyén kormos falak fogadták - várták. Nyelt egy nagyot, elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. és visszaállt a Vörös Hadseregbe.
Itt megvan a ruhája, enni kap, ennél több meg mi kellhet neki?
Hát sose lesz már ennek az egésznek vége?! 
Csak telne már le a szolgálat! Mennék haza gondozni, művelni a jó csernozjom-ot!  
Látom magam előtt a kék ég alatt a hatalmas ringó rozs táblákat, amely fölött madárfütty úszik.
Lennék már újra otthon!
Itt minden idegen és hideg.
Hallottam voltak nálunk olyanok, akim átálltak a magyarok oldalára, de nem  tudom, igaz-e, és nem csak afféle szóbeszéd?
Feszültek vagyunk, bár jó, hogy mi négyen kaptuk meg ezt  a páncélost. 
A lövegtorony lassan fordulni kezd. Célpont lenne valahol? 
Halkan beszélgetünk.(?) 
Egy ablakból szakadt, koszos rongyként tépett magyar zászló lóg.
Mikor lesz már vége ennek az egésznek? 
Mi ez a zaj?
Semmi.
A lánctalp csikorgása ebben a pillanatban  nyomasztóan és félelmetesen hallatszik.
Semmi nesz.
Az ablakokban  sorra gyertyák gyúlnak, itt egy kis fény, ott egy apró lángocska.
Épp, mint karácsonykor.
Mit akarnak ezzel? 
Ez valami jel?
Kihalt az utca, sehol senki.
Igaz is kijárási tilalom van.
Grisa hátrahúzza az irányító botkormányt, lassan fordulni kezdünk. 
Órámra pillantok. Mindjárt vége a járőrözésnek.
Távolról rövid géppuskasorozatok hallatszanak.
Magamról alig írtam: Alekszandr vagyok. Puskin tiszteletére kaptam a nevemet. 
Amiatt a Puskin miatt, akit száműztek, mert bírálni merte a cárt, a zsarnokságot, s később párbajban megölik. 
Akit egész életében nem fogadnak el, mert idegen - szerecsen - vér folyik az ereiben.
Milyen élmény volt a verseit, majd az Anyegint olvasgatni egy körtefa alatt! 
Két napot a Nemzeti Múzeum sarkáról felügyeltük a rendet. 
Távolról egy-egy lövés hangja, majd egy dobtáras "gitár" szól. 
Érzem, ahogy az izzadtság végigfolyik a hátamon, s a zubbony a hátamra tapad. 
Szűk itt benn a hely, kevés a levegő, takarékoskodnunk kell minden mozdulattal.
Ha hazamegyek, lesz egy kis földem, tehénkém, és alma- meg körtefa.
Nagyon szeretem az almát és a körtét! 
...Gyönyörű a mi országunk! Végtelen orosz sztyeppék, a Volga, a Dnyeper, Leningrád, Moszkva...
Döccenünk, visszaérkezem a jelenbe, 
Grisa szól, hogy újabb akadály, ezúttal egy feldöntött villamos, mögötte kopottas macskakövekből úttorlasz.
Arca eltorzul, elsápad, de megy tovább.
Hamarosan megértem, miért lett holtsápadt: a sínen egy csecsemő nagyságúra összeégett elszenesedett test hever, tőle távolabb még három másik katona. Emlékszünk rájuk a kantinból.
A falakon feliratok: Ruszki, igyi damoj! Nye sztrilajtye! 
Emlékszem, amikor két napja egy fiatal, micisapkás lány ezt kiáltotta, egy katona szó nélkül lelőtte. 
Mi csak összenéztünk fiúkkal, nem mondtunk semmit, mert a politikai tiszt segítségével/révén egy fekete varjú könnyen eltüntethetett volna a családunkat vagy bármelyikünket egy Ural-on túli szibériai GULAG-ra, ahonnan ki tudja, mikor érünk haza? 
Ha egyáltalán hazatér valaki onnan. Már három éve meghalt Sztálin elvtárs, Hruscsov vezeti a pártot, de mintha megállt volna az idő. 
Rádión hallom Beethoven IX. szimfóniáját és Nagy Imre miniszterelnök beszédét. 
Segítséget kér. Ellenünk? Miért? Minket ide vezényeltek. 
Balra nézek, kilőtt harckocsi, lánctalpa leszakadva. Mint egy hatalmas döglött bogár áll a sötétben, némán, fenyegetően. 
Mit akarnak tőlünk ezek a magyarok? 
Össze -vissza terjednek közöttünk a  hírek. 
Néhányan azt mondják, a Szuezi csatornát őrizzük. 
Mások azt, hogy Gdansk miatt, mert a polákok is hőzöngtek. 
Ott is utálnak, gyűlölnek bennünket. 
Tény, hogy Molotov is rondán elbánt velük. 
Állítólag itt is így indult. Egyetemisták mentek a Bem szoborhoz. Azután olyan lett a tömeg, mint valami csűrhe. 
Nálunk legalább rend van. 
Megtapogatom a  dögcédulám mellett lógó kis Szent Miklós medált, amit még nagyanyámtól kaptam.  
Nemsokára mehetünk vissza a laktanyába.
Fiatal lány vág nem messze tőlünk át az úton, kopott, világosbarna bőr táskáját magához szorítja. 
Lehet, hogy Ő is felkelő? Ő is rebellis lenne? 
Óvatosan körbenéz, benyúl a táskájába....
- Alekszandr, vigyázz!
Ösztönösen meghúzom az elsütőbillentyűt. 
A lány szembefordul a T-34-sel, karjait széttárja, csodálkozó- meglepett arccal néz egy pillanatig, majd összerogy.
Alatta, a földön lassan növekvő vértócsa.
Bozse moj, mit tettem! Nem ezért vagyok itt!
A géppuskára hajolok, és homlokom előretámasztom. Okádni volna kedvem, mint amikor sok vodkát ittam. 
Mit tettem, miért tettem? Nem ezért vagyok itt!
A lány ott fekszik, fiatal arcára örökre ráfagy a döbbenet, szeme a végtelen távolba réved, haja szétterül. Szép, hosszú, egyenes haja van. 
Drapp ballonkabátja szétnyílik, sapkája kissé távolabb, a járda mellett hever.Mohair pulóverén átlósan a golyó ütötte lyukak.
Bal térde felhúzva, a jobb kinyújtva, keze mellett kopott aktatáskája hever kinyitva.
Rosszul vagyok. Ez nem olyan, mint a Nagy Honvédő Háború.
Ott katonák harcoltak katonákkal, tankok álltak szemben tankokkal. Most meg itt, a sötétből lelövök egy civilt, egy nőt!
Egy fiatal lányt!Gyerekek ellen harcolunk? Hol vagyunk? Mi ez?
Igaz, meséltek nem egy partizánról... de az már régen volt!
Ekkor egy mögöttünk haladó "bölcső" (BTR -154) lángba borul egy teraszról kidobott Molotov koktéltól. 
A rajta levő égő katonák sikoltva-kiáltozva vetik magukat a földre.
Próbálunk megfordulni, de hiába: szűk a hely.
Grisa valamit mond, de nem értem. Mutogat előre.  
A csatornafedél hátracsúszik, fekete micisapkás, fülbevalós keskeny arcú lány jelenik meg.
Egy másik Molotov koktéltól hirtelen lángba borul a 054-es-ünk.  
Hátranyomom a lövegtorony fedelét, és kiugrom.
Hátamon lángol a meggyulladt benzin.
A lány hóna alá szorítja a pps-t és szenvtelen nyugalommal felém fordítja a csövet.
Még látom magam előtt az érett búzamezőket, a kék eget, a gyümölcsfákat, amelyek nagyanyámnál voltak, aztán térdre esek a velem szemben lévő felkelő lány lány lövéseitől;  majd kitárt karral - mintha hídként átölelném az utcát, a Földet, vagy megáldanám az országot  - arccal előrevágódom a tank előtt a sárba.
 
Hallasz engem, Istenem?
Életemben még nem beszéltem így veled...
Még ma, ma meg akarom
ezt neked köszönni.
Tudod, gyermekkoromtól kezdve
azt mondták: nem létezel.
És én elhittem. Bolond voltam.
Teremtésed szépsége így
sohasem tárult föl előttem.
a éjjel is igazat adok Neked
a bennem felszakadt kráter mélyéből,
amely fölött ott ragyog a csillagos ég.
Ámulva értem meg üzenetedet...
Nem tudom, Uram,
vajon kinyújtod-e értem kezed,
mégis azt akarom mondani Neked,
s Te bizonyára megérted:
egy csoda az, hogy a látható pokol
közepette a szívem könnyűnek
tűnik és felismerlek Téged.
Mit is mondhatok?
Csak azt, hogy boldog voltam,
amikor felismertelek.
Nagyon jó nálad lenni...
 
 
2020. IX. 16. - X. 27.
1
Your rating: Nincs (1 vote)

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 0 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

Mr. Tibbs repülni tanul. (Olaj, vászon 30x40 cm.)

Összes vers

Összes vers : 6666

Összes próza

Összes próza : 426

Összes kép

Összes kép : 1046

Összes hangos vers

Összes audio : 39