Időutazás

Jutalom képe

Nagyikám hintaszékében ülök. Bal kezemben egy félig kész hímzett terítőt tartok, jobb kezemben egy kisollót. Ölemben kosárka, kosárkában hímzőcérnák, szalagok, tűk, ollók. Néha-néha nyújtóztatok egy keveset valamelyik lábamon, hogy az épp elérve a földön alattam elterülő süppedős szőnyeget, lendíthessen egy újabbat lassú hintámon. Bontogatok. A szoba párás melege, a kandallóban pattogó tűz hangjai, a kedvenc rajzfilmem a tévében, Foltos horkolása figyelmetlenné tettek: melléöltögettem. Nem bosszankodom, csak csipkedem a cérnadarabkákat ebben a lassú, szürke téli délutánban. Nagyokat ásítok, ujjaim lassulnak, s bár nem noszogat senki, mégis minden igyekezetemmel próbálok ébren maradni. Várok valakit.
Még egy nehéz pislantás, egy újabb elfojtott akarat-sikoly, egy alig hallható tiltakozás, egy ki nem gördülő könnycsepp, és hallható koppanással lezárulnak szemhéjaim.
Először szinte megálltáig lassul a világ, majd egyetlen pillanattöredék múlva minden zakatolni, dübörögni kezd.
A szívem majd kiugrik a helyéből, mellkasom mind gyorsabban pumpálja a ki- és beáramló gázokat, füleimben a dobok saját pulzusom eltorzult ütemeit visszhangozzák a dobhártyáimról, szemhéjaim olyan makacssággal záródnak, hogy az orromat fura kis grimaszba gyűrik. S épp egy gondolattal azelőtt, hogy felkiáltanék: "elég legyen!", kisimul, megnyugszik minden.
Egy hatalmas vasajtó előtt állok. Akkora, hogy lábujjhegyen ágaskodva sem érném el a kilincsét, sőt, még a kulcslyukon sem tudnék bekukkantani, felesleges volna hát minden igyekezet. Izgalmas hangok szűrődnek odaátról: nevetgélés, kiszámolók hangfoszlányai, nótaszó. Be kell mennem, tudom, mert valami épp engem hív odabentről. Mintha ez a monstrum is csak az én érintésemre várna, mert abban a pillanatban, ahogy lazán előre nyújtott kezem mutatóujjával megérintem, meglódul, szélesre tárul előttem.
Átlépem a küszöböt, és azon nyomban egy földig érő, világoskék ruhácskában találom magam, barna gomba frizurám helyett pedig dús, göndör, szőke fürtök díszítik habfehér arcomat. A semmiből egy pár kopogós topánka táncol a lábaim elé, és miután belelépek, velem együtt ropja tovább. Mókus, Bagoly, Nyuszi, és az erdő minden madara velem énekel.
- Hol volt, hol nem, rád leltem éltem hajnalán. Hol volt, hol nem, álmomban boldog voltam véled talán......
- Csipkerózsa! Csipkerózsa! - szaladnak felém dadáim. - Ideje öltözködnöd! Fenséges szüleid hívatnak. Ne feledd! Egy egész ország készül ünnepelni a tizenhatodik születésnapodat!
Körülnézek, hátha áll valaki mellettem, esetleg a hátam mögött. Tétován tükröződő felület után kutatnak szemeim, de semmit nem találok. Végignézek a ruhámon, kezeimen. Megemelem a szoknyácskát, hogy magam számára láthatóvá tegyem lábaimat is.
- Én lennék Csipkerózsika? Én? Pont én?
- Gyere már, gyere! Atyád, a király egyre türelmetlenebb.
És meglendülnek agyam fogaskerekei. Végigpörgetem belső vetítővásznamon a kedvenc mesémet. Stimmel minden: a kert, az állatok, jó boszorka dadáim, a ruhácska, a göndör fürtök, az imént énekelt dal. Belém szerelmes a herceg!
- Igen! Én vagyok Csipkerózsika! - kiáltok fel.
Mostantól kezdve nem kételkedem. Biztosan tudom, érzem, hogy abban a pillanatban, amikor átléptem Meseország határát, én lettem ő! Ő!
Vidáman, dudorászva szökdécselek a ház felé, a kutyám kísér. Foltos egyetlen ugrással elém kerül, és felszalad azon a lépcsőn, ami a ház egyetlen számomra tiltott helye felé vezet. Szólongatom egy darabig, de kedvencem nem válaszol. Érzem a veszélyt, de felidézem Fiona szavait, és megnyugszom:
- Oda nem teheted be a lábad, amíg tizenhat éves nem leszel! Megértetted?
Jól van, jól, de már vagyok tizenhat! épp ma: tehát mehetek. És fürgén kapkodva lábaimat felszaladok a lépcsőn. Egy apró termecskébe érek, ami inkább emlékeztet egy túlzsúfolt lomtárra, mint afféle kincsestárra vagy titkos könyvtárra, amiknek én ezelőtt gondoltam.
- Látod Foltos? Mennyi érdekes dolog van itt, amiket idáig csak festett képeken láthattam!
És szép sorban, egyesével, megérintem a tárgyakat, bemutatva azokat hű pajtásomnak, akit sikerült utolérnem végre.
De jaj! Valami fura fájdalom indul az ujjam hegyéből. Mi lehet ez? Elkapom a kezem a rokkától, értetlenül Foltosra nézek, aki bambán bámul vissza rám, tátott szájjal, mintha jéggé dermedt volna ugatás közben. Elfordítom a fejem, s egy pókot látok meredten lógni a fonala végén.
És újra érzem azt az ismerős lassulást, ahogy végtelenné válik egy perc, amikor megáll a könnycsepp a levegőben, miközben lassú forgásba kezd a világ. Eláztatják elmémet a zajok: megrogyó térdeim pattanása, a távolodó, halkuló külvilág hangjai. Először homályosuló, majd szürkülő képek vezetnek vissza a sötétbe, tovalibbentve orromból minden kellemes illatot.
- Jó reggelt Hercegnőm! Boldog születésnapot! - csókol homlokon drága édesapám, ki kezében egy szőke hajú, világoskék ruhás babát tart, az ajándékomat.
Egy vastag, barna szemöldök, és egy megnyugtatóan kék szempár, sűrű, rendre fésült hajkoronával szegélyezve, ez az első kép, amire ébredhetek.
- Apukám! Édes Apukám! Úgy vártalak! Egy terítőt hímeztem neked. Nézed csak! A Nagyi tanította. - Adom át kincsemet, mit a bal kezem mutatóujjából kiserkenő vércseppek kissé megáztattak ugyan, mégis mosolyt varázsolnak édesem arcára.
- Képzeld! Álmomban én voltam Csipkerózsika!

1
Your rating: Nincs (4 votes)

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 1 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

Türkizben

Összes vers

Összes vers : 6545

Összes próza

Összes próza : 421

Összes kép

Összes kép : 1039

Összes hangos vers

Összes audio : 39