Verseny

Minden Áron képe

Egy portálon, több írásnál is megfigyelhettem, mert a hozzászólások mellett lehetőség volt egy megjegyzésre is: „kiemelten hasznos”.Nem mondom meg, hogy melyik portálon, csak annyit árulok el, hogy ez egy –hogy úgy mondjam: mindhiába a figyelmembe ajánlott hely volt, ahol amíg ott voltam, mindvégig arra igyekezett rávenni a tulaj, aki önhatalmú mindent tudó volt, hogy ne főleg írogassak, hanem olvassak és dicsérjek, mert attól válhatok naggyá. Én azért magamat meg nem tagadva írogattam is, olvasgattam is, hozzá is szóltam, néha, ám nem kiemelten hasznosan. Így azután nem volt meglepő, már számomra, hogy a hozzászólásaim olyan mindegy, milyenre sikeredtek.
Közülük még egy sem bizonyult kiemelten hasznosnak- olvasom, több helyen is, csak úgy olvasás közepette, hiszen az ember néha olvas. Én legalább is, mivel… Megmondom: a szemüvegemmel. Nem a szemüvegemmel mondom meg, a nélkül, hiszen inkább olvasásra kell, használjam. Nem kötelezettség, habár azt is tudom, a kötelességeimet is, hiszen nem csak jogaim vannak. A birtoklás széles skáláján mozgok. Pénz híján be kellett adnom a zaciba. A szemüvegemet. Én magam, pedig, mint aki jól végezte dolgát, beültem egy sarki kocsmába. Nem, nem ittam semmit! (Nem szolgáltak ki. Bár meg se mozdultam, volna, de az ember nem tudhat mindent előre.) „Pénz nélkül nem tudnak kiszolgálni”- mondták. Én hülye pedig elhittem, egy ültő helyemben felálltam és módszeresen távoztam. Kicsit haragudtam, hogy ennyire nem ismernek, nem vártam tőlük semmi fizetséget, nyugodtan kiszolgálhattak volna. De: NEM. Hagyták, hogy dolgom végezetlenül távozzak. Az utcán voltam kénytelen, így bizonyos égetően szükséges dolgokat elintézni. Utólag meg, már… ej! Azt a leborult szivarvégét! (Meg ami még esetleg összejön: Mostanában nem szokott. Ő nem. Mi még igen. Persze csak néha.
Talán ezt el sem kellett volna, áruljam, de ilyen vagyok. (magam is sokszor gyűlölöm, ezt, az ilyen létezést, ám egyelőre maradnék, még, nem tervezem az önpusztítást.)
Mindez azonban nem is annyira érdekes, a lényeg a betűk mögött szokott lenni. Már elsős koromban, már az általános iskolában felhívták a figyelmünket, erre. Igaz, csak miután már valamennyire tudtunk olvasni. Hamarosan átláttam a szitán, s attól kezdve már csak azon áhítoztam, hogy meg kellene kaparintani. Meg! A betűk mögötti lényeget. (ott pedig a nehéz tábla helyezkedik el.)
Ahogy írok, ezekről a dolgokról, a gondolataim csapongásba kezdenek, apám jut eszembe, főleg, aki nagyon szeretett olvasni. Ő elolvasott körülbelül ezer kötetet. Mégsem utálta meg az olvasást. Egész életében szeretett olvasni. Ma már nem. Ez logikus következmény. Sajnos! Jól gondolod, kedves olvasó, ha még itt vagy, egyáltalán. Nem, semmi baj, még ha pihenésképpen el is mentél, volna, egy kicsit. Nem gondolom, hogy kénytelenül ezt kellett volna választani, csak a csapongások, mindenütt. Itt is. Főleg itt, nálam, amikor pedig folytatnom kellene, ott, hogy a betűk az alsó tagozatos betűk… Nem érdekes, mert így is tudjuk: a lényeg mögöttük van. A többi csupán szócséplés. Persze nem az, de különbözőek vagyunk és így akad, akinek igen. (Talán nekem is.) ott tartottam, azonban, hogy az alsó tagozatban, ahol még táblára íródtak a betűk, eleinte, fekete táblára. (van, ahol ezt a gyász színének tekintik, de az ellenkezője is előfordul: vagyis fehér a gyász színe.) Főleg azért fontos ezt elmondanom, mert a buta televíziós filmek némelyikében Földön kívüliek is éldegélnek a Földön. Ők nem szólnak, semmit, semmiről. Vagy ha mégis, nem így, ahogy mi szoktunk.
Szóval semmihez nem is szólnak hozzá. Gondolom, még egyszer sem bizonyulhatott kiemelten hasznosnak ez a viselkedésük. Tudom, néha hallgatni arany. Ezt talán nem a leghelyesebben írtam, ide, mert tudjuk, a tulajdonneveket nagy… Ó, csak szegény Arany meg ne lássa.
Egyszer hallgattam a rádióban egy írását. Felolvasták. Ott tényleg hallgatni lehetett, csupán, Aranyt. Arany János írásának felolvasását. Senki sem szólt hozzá. Az író sem. Pedig bizonyára tudott volna hasznosat mondani. Elképzelhető, az is, hogy akkor már nem. Az ember-de még az asszony is, hiszen miért volna szükséges a megkülönböztetés, tehát néha úgy gondoljuk, hozzá kell szólnunk dolgokhoz, máskor pedig nem. Erre mondhatná bárki, hogy a kiemelkedő dolgokhoz azért illő volna, mégis. Nem tudom… ezt pedig abból sejtem, egy megtörtént esetből, amikor az uszodában néztem a pillangóúszás döntőjét… Hát mit mondjak, volt izgalom. A versenyzők csak úszták a hosszakat, lelkiismeretesen, teljes erőből: fejet be a vízbe, s a karok húznak, húznak, és a test kiemelkedik, anélkül, hogy bárki hozzájuk szólt volna. Kivéve mondjuk az edzőjüket, aki viszont végig üvöltött, hogy hajrá, ti vagytok a jobbak!
Sokan a partról nézték, a versenyt élvezve. Tetszett nekik, ám nem szóltak, de a versenyzők így is tudták, értük drukkol a tömeg.
Jó verseny volt.
Hazafelé bementünk egy kupa sörre. A pincér piszok módon el volt foglalva, csak biccentett, felénk, s mondta: „be vannak hűtve a sörök, vegyétek ki a hűtőből, majd utána rendezzük az anyagiakat!”Nagyon szomjasak voltunk, kiemeltük őket. Így már egészen jó volt, kiemelten már hasznosnak bizonyultak. Egy másik sportág jutott eszembe, ahol kiemeléssel akár győzni is lehet. Ámbár igaz, ami igaz: mi is győztünk: összedobott pénzzel alig győztük kifizetni.

A pincér pedig egykedvűen eltette garasainkat, majd kendőjével nekiállt takarítani.Mit is? ah, volt ott valami "portál", ám tisztítás után már inkább csak tál, pornak hírverője sem maradt.

 

0
Your rating: Nincs

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 4 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

Türkizben

Összes vers

Összes vers : 6563

Összes próza

Összes próza : 421

Összes kép

Összes kép : 1039

Összes hangos vers

Összes audio : 39