A zongorista

- Mit játsszak? – kérdezte, majd leült egy ütött-kopott pianínóhoz.
- Fogalmam sincs. Mit tudsz? – kérdeztem vissza, meglepődötten állva a terem egyik sarkában.
- Neked bármit eljátszom. Csak mond ki, és hidd el, dallam lesz belőle.
- Nem tudom, hogy mit szeretnék hallani most. – Képtelen voltam gondolkodni, teljesen elvarázsolt az a gyönyörű öreg hangszer. És ő. Kissé görnyedt és érzékeny testtel ült a zongora előtt, ujjai bevetésre készen álltak, szemeivel pedig a számat nézte, hogy mit fogok mondani. Csak néztem őt, és ismét belém hasított az érzés-gondolat: nekem is meg kellene tanulnom zongorázni. Hányszor akartam én ezt már, de mindig csak „füstbe ment terv” lett belőle. A zongora billentyűi helyett a tollat választottam. A zongora hangját még ma is imádom, de csak hallgatom, és írok róla. Meg arról a zongoristáról, akit már számtalanszor láttam járni-kelni a ’nagyvilágban’, de ilyennek még sohasem. Arca kisimult volt, szemeit a plafonra szegezte, közben lépegetett a pianínó billentyűin.
- Játszd el azt, amire gondolsz – mondtam neki, mert hirtelen ezt találtam a legegyszerűbbnek, és valamilyen szinten kíváncsi is voltam a pillanatnyi gondolataira. Egy darabig csak kérdően nézett rám, majd mosolyából úgy éreztem, hogy tudja, mit akarok. Csak akkor még én nem tudtam igazán. Játszani kezdett – ismerősek voltak a leütött hangok, de bennem összevisszaságot keltettek. Nem értettem, hogy érzéseim miket súgnak, de így, utólag, most már tudom.
- Kimenjünk egy kicsit beszélgetni? – kérdezte, és felállt a zongorától.
- Menjünk. – Elindultam az ajtó felé. A szívem nyugtalanul vert: éreztem, hogy valami történni fog, valami olyan, aminek nem lenne szabad megtörténnie.
- Hová menjünk? – szegezett ismét nekem egy kérdést, de én nem figyeltem eléggé rá, és nem feleltem semmit, csak néztem őt. Talán ő nem ijedt meg annyira a szemeimtől, mint amennyire én féltem akkor.
- Kimenjünk az udvarra, és leüljünk egy padra, vagy jó lesz itt is? Van itt néhány szék – mondta, és kezeivel jeleket hagyott a levegőben.
- Nem tudom, de már csak tíz percem van – mondtam, majd a falon lévő órára néztem.
- Akkor maradjunk itt – és már le is ült az egyik székre. Egy barna székekből álló sor volt, melyet akkor meghódított, és én követtem. Mellé ültem, pedig a sor végén jobban éreztem volna magam. Talán. A táskámat magamhoz szorítottam, mint aki titkot rejteget (szörnyű titkot), és lehajtottam a fejem. Súlyos csöndemből egy hétköznapi kérdéssel űzött ki:
- Mi újság?
- Semmi… - és teljesen felesleges dolgokról kezdtem el neki beszélni. Nem tehettem mást, mert csak így tudtam gondolkodni. Tekintetem számtalanszor futott végig a testén: néztem a ruháját, a cipőjét, de az arcát csak utoljára mertem megnézni. Rám mosolygott: mosolyában mások remekművét véltem felfedezni, és remegni kezdtem. Ezt ő nem vette észre.
- Most már mennem kell – mondtam, kissé elbizonytalanodott hangon, mert csatát vesztettem abban a pillanatban, de büszkén akartam távozni. Ő nem állt fel, csak mondott pár szót, de a körültem és a bennem uralkodó örökös zaj elnyomta a hangját. Elindultam, lassan lépkedtem fölfelé a lépcsőn: emberek találkoztak velem, és emberekkel találkoztam, de egyiknek sem volt értelme. Csak az egyiknek, csak az elsőnek. „Mit játsszak?” Kérdése akkor még tisztának hangzott, de ott ültek körülötte és a nyakán a bűnösök, a mások. Művüket vigyázták, omladozó falait újra és újra tapasztották, és csak nevettek. Nem láttam akkor őket elég jól, de az ember mindig csak utólag okos – nyalogatja sebeit, és nem tesz semmit. Én is tehetetlen vagyok. Elvesztettem őt, mert nem maradtam mellette, elvesztett engem, mert nem maradtam mellette. Vége van. Vége van mindennek: a zongorista felállt hangszere mellől, a tanítvány hátat mutatott mesterének, és minden más lett. Csak az a pianínó…

0
Your rating: Nincs

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 5 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

Türkizben

Összes vers

Összes vers : 6570

Összes próza

Összes próza : 422

Összes kép

Összes kép : 1039

Összes hangos vers

Összes audio : 39