A zsold

Jutalom képe

Mérföldeket tettem meg egy ócska bárkában kacatok közt hánykolódva a sós vizű tengeren.
A folyvást részegen kornyikáló, erejüket fitogtató matrózok elől a raktérben találtam menedéket. Sötét volt, kosz, és nyirkos hideg. A mindent uraló, könyörtelen pára vékonyra acélozott testemet lassan, észrevétlenül lazítani, majd zabálni kezdte. Az égő, vörösesbarna foltok elsőként a nyakamnál jelentek meg, így hívták fel figyelmem az idő múlására.
Ma hajnalban, amikor egy vasmarok a csónakba hajított, senkinek sem tűnt fel, hogy karcsú derekamat aprócska, síkos, halovány penészpöttyöcskék borítják. Agresszorom szutykos nadrágszárához dörzsölte a tenyerét, átlendítve magát a korláton utánam ugrott a teknőnél alig nagyobb alkalmatosságba, majd társaival együtt, némán evezni kezdett. A kapitány szigorú ütemben vezényszavakat harsogott, miközben felváltva, hol az - egy rongyos bőrdarabra festett - ábrákat, jeleket bámulta, hol a közeledő partot fürkészte.
- Kikötni! annál a sziklánál! Onnan indulunk. - emelte maga elé a hirtelen összecsavart térképet, azzal mutatva az irányt.
Elsőként engem hajítottak a bokrok közé, majd sietve egyesével foglalták el a parányi szigetet. A banán formájú sziklától indulva lépkedtek, számolgattak bokortól bokorig körbe, körbe. Engem vonszoltak, löködtek, cibáltak kézről kézre adtak, mígnem a kapitány hangja ismét felharsant: - Itt ásunk!
Eljött az én időm! Két erős kéz megmarkolt, és fejjel a földre támasztott. Jobb vállamat a matróz szurtos talpa nyomta lyukas csizmáján át, s én boldogan merültem el a keményre taposott homokban. Megbillentve sudár testemet, kihasított egy darabot a talajból, és arrébb dobta. Ahogy a kezek újra és újra fogást váltottak rajtam, ahogy az összetöppedt homok dörzsölgette a fejemet miközben engedelmesen magába fogadott újra és újra, úgy lettem egyre tisztább és fényesebb. Az ember addig taposott, szorongatott, míg hangos koppanással egy vasládába ütköztem. Feszített egy újabbat, egy minden eddiginél nagyobbat rajtam - de gyenge voltam kiemelni a ládát - és egy fájdalmas reccsenéssel kettétörtem. Mérgében ide, a bokorba hajított.
A mohó kalózok miután felnyitották a ládát, magukra aggatták, zsebeikbe tömködték a kincseket, mintha menekülnének, sietve elhagyták a szárazföldet.
Egyikük leejtett egy rozsdás érmét, épp ide mellém, ebbe a bokorba...

1
Your rating: Nincs (1 vote)

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 2 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

Türkizben

Összes vers

Összes vers : 6545

Összes próza

Összes próza : 421

Összes kép

Összes kép : 1039

Összes hangos vers

Összes audio : 39