Vers? Ma?

párducos képe

Hová tart a líra? Miért kezd kikerülni az olvasottságból?

Mikor is, mitől is jó egy vers? Nekem nincs szigorú elvárásom ezzel kapcsolatban: ha sorainak olvasása közben elgondolkodok, és fantáziaképek jelennek meg előttem, akkor jó a vers, nincs mit ragozni. Zökkentsen ki a textúrája, a verstest, vonzzon be és varázsoljon el. Ha pedig még nagy emberi létdilemmákat, létkérdéseket is feszeget, ráadásul láthatóan tudatos keretes szerkezetben, frappáns nyelvi és verstani megoldásokkal, akkor egyenesen kiváló. (A bebizonyosodó bölcseletek úgyszólván ezt már csak a zseni szintjére emelhetik.)
Az emberek nemcsak passzióból akarnak a művészetek révén lelki segítséget-töltetet kapni, hanem nagyon is komolyan. Ma már nem is kell, hogy ugyanolyan költői eszközökkel éljenek az írni vágyók, mint évtizedekkel-évszázadokkal korábban, tehát nem kizárólag az alkotói és befogadói igénytelenség az oka a változásoknak. Egyre több az író (nemcsak demográfiai okokból), az internet is adja ezt – tehát nemcsak biztosít, hanem „kényszerít” is. Szóval való igaz, hogy azért mégiscsak nagy terjedelemben olvasunk manapság – persze mindig lehetne többet és többet –, csak éppen más műfajban; egyszóval nem regényeket, hanem blogokat, fórumokat, különféle kommentelhető webfelületeket, stb. Ugyanakkor kevés ma már a csak író, tehát maga az író mint titulus is átalakulóban, de legalábbis már nem olyan értelemben érdemes használni, mint századokkal korábban. Viszont egyre többen pihentetik fiókokban vagy számítógépes mappákban a műveiket, s ez két dolgot jelenthet: sok a létező mű (ad absurdum, amiről nem is tudunk, hanem szinte csak az, aki írta); másfelől az alkotók szinte maguknak írnak néha-néha visszaolvasásra, tehát nem igazán lényegül az, hogy nyilvánosság, hogy sok olvasóhoz eljutni, hiába a technikai elvileg könnyítés az E-könyvekkel, hiszen az azért látszik, hogy amit a technika egyfelől hoz, azt másfelől viszi, illetőleg magára a befogadás igényére és megvalósulására nem garancia a technika véleményem szerint. Ráadásul az ún. tömegkultúra, a konzumerizmus, a globalizmus a szellemi nívót meglehetősen alacsonyítja, aminek önmagának a versre, költészetre gyakorolt hatását hangsúlyozni sem kell. Ennek úgymond ellenpólusaként ugyanakkor megemlítendő tényező magának az irodalomnak, irodalommal foglalkozóknak, irodalmat formálóknak a közösségi, illetőleg konkrétan személyi-emberi összetétele is, hiszen a kanonizálás folyamata, illetve az irodalmi progresszió és kimondatlan privilegizáltsága láthatóan nem tud mit kezdeni e fenti fogalmakkal; nem tudnak megfelelően egymásba ágyazódni anélkül, hogy ne címkéznék egymást, ezáltal ne izolálnák egymást és saját magukat is. Az ok egyfelől a túlzottan, pontosabban a látszólag túlzottan, valójában – de legalábbis szintén meglévő – más szempontok eltakarása végett felállított-elvárt irodalmi referencia (nyilvánvalóan és elsődlegesen az újonnan felbukkanó, ismeretlen szerzőkkel szemben, amivel természetszerűségéből fakadóan azonban élni és visszaélni is lehet); másfelől a tömegkultúra és telekommunikáció által napjaink igenis felhíguló irodalmi színvonala és igényessége, az írásban történő kommunikáció leegyszerűsödése.
Ha ez tényleg így van, akkor mindezek tükrében alapkérdés a XXI. század elején, hogy írni-költeni, írónak-költőnek lenni, ha már nem ugyanazt jelenti, mint akár csak 30-40-50 éve, akkor mit? Már elnézést, de akkor így mi az értelme? És ez így kell-e azoknak, akik a múltban is már írtak, és/vagy még a jövőben szeretnének-e írni? Elvileg egyre több élő ember létezik, rohamos a növekedés, és ha valaha volt olyan célja az irodalomnak, hogy segítsen az élő lelkek ápolásában, akkor ez hogy valósulhat meg így és ilyen körülmények között napjainkban, napjaink életvitelében, vihartempójában? Ha a régi módon sehogy, akkor egyáltalán kell-e megvalósuljon, lehet-e megvalósulnia máshogyan? Lehet, hogy az írás közönség számára helyett magunknak marad, illetőleg csak mint hitelminősítő fog létezni a közösségekben, és nem lesz elsődlegesen közösségi lélekápoló? Ki tudja ezt ma még megmondani, én azért reménykedem abban, hogy nemcsak muzeális relikviákként maradnak fenn mutatóban a kinyomtatott könyvek, mert ahogy egy Gárdonyi idézet is jelzi: „A könyv szeretetet ad, és szeretni tanít.”

1
Your rating: Nincs (1 vote)

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 15 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

 Angyalok feszülnek egymásnak.

Összes vers

Összes vers : 6454

Összes próza

Összes próza : 416

Összes kép

Összes kép : 1037

Összes hangos vers

Összes audio : 39