Időmarás

Sztancsik Éva Lambrozett képe

Észre sem vettél. 
Én nagyon láttalak. 
Csukott szemem
ablakán át kiesett
az idő, omlottak
a bezártság-falak.

Ott álltál háttal
közös életünknek,
hajadból vagány
jövőkócok csüngtek -
annyira 
annyira 
vágytam
kifésülni mindet,
s közéfonni
saját tincseimet...
Ám egyszer 
eltűntél.
Hirtelen
minden időt 
zsebre tettél -
és biztosan
(ahogyan ismerlek)
szerteszét engedted
valahol, akárhol,
ahol...
pirosak a rétek
és fehérek az éjek
és a szavak nefelejcs-
kékek, ott...
ahol nekem sosem
volt, sosem lesz
helyem.

És én azóta keresem
azt a néhány percem,
amikor megálltak 
az órák -
temiattad
bennem.

(2017. október)

1
Your rating: Nincs (6 votes)

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 4 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

 Angyalok feszülnek egymásnak.

Összes vers

Összes vers : 6469

Összes próza

Összes próza : 416

Összes kép

Összes kép : 1037

Összes hangos vers

Összes audio : 39