Mióta

Adrinak szeretettel.
Köszönöm, amit adtál, és azt is, amit nem

 

Álomkép vetítő,
holografikus hajnalok,
valóságtól forró
téli alkonyba fordulok,
mióta…
Mióta nem vágytam
levegőt csenő
leány illatodra.
Mióta nem vágytam
visszavert foton érintését,
mosolyra szűkülő szemedből.

És mosolyod kanyarjába fordult
ajkad ízlelni,
Mióta nem vágytam ...
Szív erődöm köveiből
építem utam,
s remélhetem csak, elérlek,
de félelem nélkül lépek.
Egy-két-há’, és látlak,
kívánlak – tudod ezt,
nem hagyom némán
kialudni a szikrát,
mit holtnak hittem
egy évtizeden át.

Belefojtva
haragba, könnybe,
közönybe.
Szürkeségbe merülve,
agnosztikus hittel zártam magam:
önmagam poklába.
De tovább így nem mehet,
nem táplálható gyógyszerrel
a szív.
Mióta nem vágytam
jónak lenni, felülemelkedni,
többet adni, bár a jutalom
csak egy huncut mosoly,
napfény-fátyolba öltözött arcodon.

Mégha nem is leszel,
Örülök, hogy vagy.
 

1
Your rating: Nincs (1 vote)

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 3 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

Tihany

Összes vers

Összes vers : 6617

Összes próza

Összes próza : 424

Összes kép

Összes kép : 1044

Összes hangos vers

Összes audio : 39