Rozsdavert egek alatt

Mint lukas cipőben a híg sár,
mocskos évek fogam között.
Mennék tovább az út amíg vár,
de kulcsra zárt kapuk mögött.
Régen voltam már kisgyerek,
akkor hittem, mindig nyerek,
a remény régen eltörött.
Marja szemem emlékek füstje,
az elfojtott vágy újra él,
de hajamban már ősz ezüstje
és megkínzott sok kurva tél.
Mit reméljek, jót vagy rosszat?
Szépet, mit a jövő hozhat,
ha a vándor még útra kél?
Múltam csak foltozott nagykabát,
aláfúj a tegnap szele.
Életem szegényes asztalát
a sors sosem rakta tele.
Ne bántsd a föld gyarló fiát:
kereste a harmóniát,
kész csoda, hogy nem halt bele.
Voltam hívő és bús eretnek,
aki gyakran rombolt falat.
Szembe mentem a vad szeleknek,
s ki szelet vet, vihart arat.
Nézd, itt állok, törve szárnyam,
egyedül az őszi sárban,
a rozsdavert egek alatt.