Szeged
Azt mondják, fejünk felett a nap
többet ragyog, mint más tájakon.
Ha itt jársz, szívedből egy darab
itt marad, elhagy a fájdalom.
Én nem tudom. Itt éltem mindig,
elmondhatom, ez az én helyem.
Akárhová is mennék innen,
a város eljönne énvelem.
Ha vége már a hosszú télnek,
és eltemettünk fagyot-jeget,
mikor a kapunkon kilépek,
már körbecsókolnak a szelek.
Végigsétálva a városon
mindegyik utcáját ismerem,
az új időket nem átkozom,
mégis belémhasít hirtelen:
lebontottak sok régi házat,
helyettük mások emelkedtek,
elsodorta az új évszázad
színhelyét régmúlt emlékeknek
és hol van az eltűnt hangulat?
De néha, ha a várost járom,
hallatják olykor halk hangjukat
emlékek, mint illanó álom,
mely mélyről tör fel és a szívet
úgy kínozza, majd belé szakad.
Mint beomlott bányában az érc,
bennem a ki nem mondott szavak.
A múzeum, a szökőkutak
(fürödtünk bennük már részegen),
a széles, hosszú sugárutak,
lányoknak súlya térdemen...
***************************
Régóta nem vonzza szememet
rengeteg csillogó kirakat,
inkább elfordítom fejemet.:
nézem a távoli hidakat.
A rakpart gátfalán megállok,
és hosszan bámulom a vizet.
Gondolkodom, hogy mennyi van még?
Néhány év, vagy talán évtized
és már nem leszek, de a város
tovább él majd, növekszik, dagad,
ugyanúgy megcsillan a napfény
a vízparti öreg fák alatt.
***************************
Amikor közeledik az est,
s a Dóm tornyán tetődísz a hold,
a sok szín, mit a nyugvó nap fest,
már csak halovány, illanó folt
s az alkony lassan eltakarja
a vérvörös tavaszi eget,
a városnak elhaló zaja
fülemben zúg, mint egy üzenet.
Megyek tovább a nagykörúton
követve kigyúló fényeket,
nem rágódva jövőn és múlton,
melyet megszépít a képzelet.
Egy autó dudál a távolból,
hangja halvány, alig ér ide,
zeneszó egy olcsó kocsmából,
amott hajlott hátú nénike.
Aztán lassan kihal a város,
a suhogó lombok szép szava
hívogat. Egy üres pad vár most,
a langyos városi éjszaka
körbeölel és én teljesen
feloldódom, magam átadom.
Mint közkatona a jeltelen
sírban. Végigfekszem a padon.
Nem látok csillagot az égen,
csak akkor, ha lehunyom szemem,
de a város, most úgy mint régen,
érzem: együtt lélegzik velem.
(2005 körül)
A hozzászóláshoz 