alak-art.hu

 

Azt mondják, fejünk felett a nap

többet ragyog, mint más tájakon.

Ha itt jársz, szívedből egy darab

itt marad, elhagy a fájdalom.

 

Én nem tudom. Itt éltem mindig,

elmondhatom, ez az én helyem.

Akárhová is mennék innen,

a város eljönne énvelem.

 

Ha vége már a hosszú télnek,

és eltemettünk fagyot-jeget,

mikor a kapunkon kilépek,

már körbecsókolnak a szelek.

 

Végigsétálva  a városon

mindegyik utcáját ismerem,

az új időket nem átkozom,

mégis belémhasít hirtelen:

 

lebontottak sok régi házat,

helyettük mások emelkedtek,

elsodorta az új évszázad

színhelyét régmúlt emlékeknek

 

és hol van az eltűnt hangulat?

De néha, ha a várost járom,

hallatják olykor halk hangjukat

emlékek, mint illanó álom,

 

mely mélyről tör fel és a szívet

úgy kínozza, majd belé szakad.

Mint beomlott bányában az érc,

bennem a ki nem mondott szavak.

 

A múzeum, a szökőkutak

(fürödtünk bennük már részegen),

a széles, hosszú sugárutak,

lányoknak súlya térdemen...

 

***************************

 

Régóta nem vonzza szememet

rengeteg csillogó kirakat,

inkább elfordítom fejemet.:

nézem a távoli hidakat.

 

A rakpart gátfalán megállok,

és hosszan bámulom a vizet.

Gondolkodom, hogy mennyi van még?

Néhány év, vagy talán évtized

 

és már nem leszek, de a város

tovább él majd, növekszik, dagad,

ugyanúgy megcsillan a napfény

a vízparti öreg fák alatt.

 

***************************

 

Amikor közeledik az est,

s a Dóm tornyán tetődísz a hold,

a sok szín, mit a nyugvó nap fest,

már csak halovány, illanó folt

 

s az alkony lassan eltakarja

a vérvörös tavaszi eget,

a városnak elhaló zaja

fülemben zúg, mint egy üzenet.

 

Megyek tovább a nagykörúton

követve kigyúló fényeket,

nem rágódva jövőn és múlton,

melyet megszépít a képzelet.

 

Egy autó dudál a távolból,

hangja halvány, alig ér ide,

zeneszó egy olcsó kocsmából,

amott hajlott hátú nénike.

 

Aztán lassan kihal a város,

a suhogó lombok szép szava

hívogat. Egy üres pad vár most,

a langyos városi éjszaka

 

körbeölel és én teljesen

feloldódom, magam átadom.

Mint közkatona a jeltelen

sírban. Végigfekszem a padon.

 

Nem látok csillagot az égen,

csak akkor, ha lehunyom szemem,

de a város, most úgy mint régen,

érzem: együtt lélegzik velem.

 

(2005 körül)