Erdő mélyén, folyó partján, ahol mindig szép a nyár, hogy a népség felviduljon,
Fehér akác levelét tépve vágyódunk társra, ölelésre.
Téli virágok, szárított álmok, konzervált napfény,
Vergődés. Gyötrelem az őrület mezsgyéjén, de lángoló lobogás ugyanakkor, hiszen nincs semmi más, csak egyfajta tűz, amely űz, kerget mindig máshová, mintha eleget
Profik nem írnak verset, rímelőt*. S ha rímet írnék, dilettáns vagyok.
Mottó:
„Néző nélkül mit ér a játék?
temetés, újabb megbocsáthatatlan vétek. Eddig is volt elég. Vége lehetne.
gitárom pihen
egy bordó karkötő
zongora hangja
meglátogatlak
paradicsomlevesem
Powered by Drupal and Drupal Theme created with Artisteer.
