Vers
Sorsrejt-Vény
Éjszakánként felébredek,
És Te nem vagy mellettem...
Megkérdezném sorsőrzőmet:
Mért' így írta életem?
Vajon mi az oka annak,
Hogy múltam nem feledem?
Fájdalmas volt a Veled-lét,
Égető szép szerelem.
Életkönyvem lapjain már
Sárgul oly sok fejezet,
Megkérdezném, miért van így,
De nem jönne felelet.
Minden szava elhalkulna,
Mire hangja hozzám ér,
Így csak lelkem kiáltozna
Könyörögve válaszért.
Merre vezet jövőm útja:
Ágazik vagy megszakad?
Annyi kérdés él bennem még,
Feltenném, de nem szabad.
Amit nekem Fent megírtak,
Az csak iránymutató,
Idill
Úgy szálltam hozzád,
akár a mesében:
a mélységtől nem félve
vidáman zenélve...
Magasról nézve
a szép őszi tájat,
intettem minden,
apró kis virágnak.
Láttam a hullámzó
kis hegyipatakot,
kéklő hullámán
kék szemed ragyogott.
Benne láttam multat,
a jelent, és jövőt:
a ritka perceket,
az édes eljövőt.
Legyen hát áldott
a várva-várt pár óra:
mikor hozzám bújsz újra,
és én ölellek vágyódva!
Báró von Shenczky (Csendestárs) 2010-10-06
Képzelgő Végrendelet
Csődbe jutott Életgyáram
Épp bezárni készülök,
Emlékpalotám kapuján
Fakul már a rézküszöb.
Vágyországom csillagfénye
Nem vakít már szemeket,
Sorsfelhőim lebbenése
Csak kérdés, nem felelet.
Lélek kávéházam pultján
Szürkék már a poharak,
Kristálytiszta csillogásuk
Nem is tudom, hol maradt...
Boldog órám perce is csak
Másodpercben mérhető,
Bánat-pillanat hónapom
...Évezredbe tévedő...
Szergej Jeszenyin: Porhó
Az úton csend van. Száncsengő szól.
Patkók alatt hó terül.
Csak a zajos szürke varjak
Károgása nem enyhül.
Hólepelben elvarázsolt
Itt az erdő – álmodik.
A hótakaró hajfonatként
Egy nagy fenyőre ráomlik.
Az meghajlik, mint öreganyó,
Görbe botján, ha megremeg…
Csúcsára egy harkály száll rá –
Kopácsolva integet.
Vágtat a ló, nagy a tér itt.
A hótakaró mint egy sál.
A végtelen út kanyarogva
Messzi földre invitál.
1914
Fordította:
(Báró von Shenczky alias Csendestárs)
2009. április
ПОРОША
Еду. Тихо. Слышны звоны
Под копытом на снегу.
Только серые вороны
Hozzáadtalak a figyelőlistámhoz...
Folyton folyvást..
Folyton folyvást…..
Álmodtam, felébredek, ezer gondolattal ébredezek.
Lassan a fürdőbe indulok sietnem, kell, várnak rám, így hát sietek,
Átfut fejemen kivel álmodtam, rád gondolok, most elképzellek.
Zuhany alá állva lágy vízcseppek simogatnak, érzek,
Amikor, rád gondolok, minden gondolattal, hozzád közelebb érek
Téged látlak, ahogy lehulló hajad mögül, rám nevet szemed, szépek.
Érzem illatod, szinte már fogom a kezed.
Selymes víz simogatja arcom, fülemben folyton folyvást édes kis hangodat hallom,
Elhagyott levél
A fáról is leszakad a levél,
hogyha az ősz a nagy válóperes
bíró, kinél ott van az engedély,
mellyel avarhoz friss árut keres,
hirdet sárguló zord ítéletet.
S a bús levél remegve indul
végső útjára, kissé meglepett,
ám hökkenete szétfoszló, pindur,
pörög, lebeg, bukdácsol a légen
keresztül, kidobott puskatöltény,
mely lehet ugyan más véleményen,
megköti őt a röppálya-törvény.
Ím elválásunk különös szabálya:
levél vagyok, kit elhagyott a fája!
Kék madár
Kétszárnyú nagy ajtót nyitottam.
Kételyeimet sutba dobtam.
Kék madár tört szárnya megremeg.
Szárnyalna habos fellegekbe.
Reményt pumpálna zsibbadt erekbe.
Visszhangoznak a csend-hegyek.
Hiába raknám fel újra béklyóm.
Hiába tárnám sarkig ajtóm:
Visszatérni hozzám nem lehet.
Kék madár tört szárnya rebben.
Fészket rakna a szívedben,
Hazatalálna. Engeded?
Dal-varázs
Nem lesz más semmi! – hazudom magamnak,
Csak a Hold fénylik reggel majd a Napnak
helyén, s a félhomályban tapogatlak
én: önmagam helyett ránk már nem lelek…
Üres árnyat markol kezem az éjben,
hullámainkat már csak tengermélyben
élem, mert egyszer eljön majd az a délután,
amikor megszólal a mondat sután…
Nem lesz más semmi! – hazudom magamnak,
csak az égbolt nem helye már csillagnak,
megfordítva forog majd velem a Föld,
erre ébredek, ha nem madárdal költ
minket többé, váltva köddé
minden látszatot, álcát játszhatok…
Nem lesz más semmi! – hazudom magamnak,
