Vers
Este
Sötétben üldögélünk
te meg én.
Te a kedvenc foteledben,
én a kanapén.
Lábad az asztalra tetted,
mint szoktad, hanyagul,
csak úgy vagy,
lazul, enged benned a ma,
a rohanás,
de a˝mi volt,
˝mi és hogyan legyen,
még nem pihen.
Gondolkodol,
mint szoktál rendesen.
Kényelmesen elnyújtózom,
párnám a fejem alá gyűröm,
hallgatok s figyelek.
Szeretem az együtt-vagyunk éjeket.
A beszélgetéseket és
beszédes hallgatásokat.
Szólsz, szavad kisímítja
kedvemen a ráncokat,
s úgy ölel, mint szőlőszemben
szunnyadó bort az őszi nap.
Dédelget, nyugtat, símogat.
Sötétben üldögélünk:
Egyszerű hívás
Szavaim rezgések,
ha hozzád elérnek,
kezedet megfogják,
álmaid markolják,
behúznak lelkembe,
embert az emberbe,
szívedig hatolnak,
megráznak, dalolnak
Énekek énekét…,
érzelmek érzetét
keltik fel, szemeddel
kövess hát, ide kell
énhozzám érkezned,
Sorsrendelt…
Áldás nyugalma
Szenteste van, a karácsonyfát szalagfolyondár fogja át,
felszikrázik egy csillagszóró, érteni véljük fényszavát.
Mennyből az angyal - énekeljük, s megöleljük a gyereket,
kart vállra téve fogjuk egymást, végre béke van, szeretet.
Végre béke van. Itt belül már csak ezt akarjuk, semmi más
nem érdekel most, ködbe vész el mindennapjaink száz vitás
emléke, mert a szívünk vágya mindig ez volt: nyugalmasan
eltölteni pár percet, órát, boldoggá tenni, hogyha van
önönmagunkat. Mert az élet éhes bendőjébe benyel,
nem engedve időt se arra, hogy igénnyé váljék: a kell.
Szeress úgy...
Szeress úgy, ha téli reggel
minden sötét kint, s fagyott,
szemed borítson meleggel,
s lássam benne a Napot!
Szeress úgy, ha szám legörbül
csókkal fordítsd vissza azt,
Stargazer (önarcvers)
Stargazer, ki csillagot néz
tiszta nyári éjjelen,
szívét szorítja egy vaskéz,
fáj neki a végtelen.
Másként látja - mint kisgyermek -
az egyszerű dolgokat
és ha néha ír egy verset,
Nyitóballada az Alak-art dicséretéről
Írj verset vagy küldj be képet,
novellát vagy akár regényt.
Ne rettentsen rossz szó téged,
soha ne add fel a reményt
és ne feledd: téged várunk,
ajtónk mindig szélesre tárt!
