Egy éj Veled
Nesztelen éjben, kis titok szoba
Csak a miénk most, a vágy otthona
Mindent kizártunk, már nincs senki más
Csak te meg én és az édes varázs
Szüntelen izzásban lüktet a testünk
Csak én élek tovább...
Hiába hívlak felriadva.
Nem vigasztal
odaátba vetett hitem.
...már a lelked se kéne...
A szagod hiányzik.
Testmeleg léted.
Emléked se kell,
csak lennél még egyszer...!
S ahogy gyűlik a múlt,
Az ajtóba szorult nyikorgás
Az ajtóba szorult nyikorgás
csak annak tűnik fel, ki mindennap beteszi,
ki ritkán jár haza, az tán észre sem veszi.
Az ajtóba szorult nyikorgás
csöndje nem bántja vájt-fülét senkinek,
Mikor megjöttek a varjak...
Amikor megjöttek a varjak,
mint gonosz, téli hadüzenet,
csőrükkel a szívembe martak.
Oltották bennem a tüzeket,
amikor megjöttek a varjak.
Amikor megjöttek a varjak,
Te
Az étel elomló íze vagy,
madár csőrében a mag,
virágfürt akác homlokán,
ábrándos, lusta délután,
utazónak templomtorony,
rév, hová éjjelre tér a komp,
szűkölködőnek tányér leves,
vigasz, mi bánatban felkeres,
menedéket nyújtó fogadó,
párna, pille álmokat hozó,
mondatban szó, betűn ékezet,
belőlünk táplált emlékezet,
pillér vagy sorshidam alatt,
bogáncs, mi lelkembe tapadt.
Igaz szerelemhez...
Egyszer eljössz észrevétlenül
mint semmiből előbukkanó
tündér, ki senkit el nem kerül,
de lényed oly könnyen illanó.
Kísérsz egy egész életen át
s emlékeinkben kínozva lépdelsz,
Hallgasd a csendem!
Hallgasd a csendem!........... ............................................ Csupán egyetlen percig. Hallod a madarak dalát?
Elmúlt? Vége?
S zigetre leltem, nem is olyan régen.
I llatozó fái bódítottak el.
C sellengtem köztük szűzies fehéren,
Nem tudom, kié a versem
Hogy az én kezem ki vezérli,
ha verset írok, nagy titok.
Új csodákra érzek, vagy régi
rozsdás nagy kapukat nyitok,
ahonnan ódon hangulattal
lelkembe szivárog a láz,
