Egy éj Veled
Nesztelen éjben, kis titok szoba
Csak a miénk most, a vágy otthona
Mindent kizártunk, már nincs senki más
Csak te meg én és az édes varázs
Szüntelen izzásban lüktet a testünk
Csak én élek tovább...
Hiába hívlak felriadva.
Nem vigasztal
odaátba vetett hitem.
...már a lelked se kéne...
A szagod hiányzik.
Testmeleg léted.
Emléked se kell,
csak lennél még egyszer...!
S ahogy gyűlik a múlt,
Délután Émivel
Meghajolt a sárgálló kalász,
árokparton a kékséges katáng,
nézelődtek derékig növő füvek,
összekoccantak úton a kövek,
s hangjuk megpendült a fény-falán,
és aranyba fordult a nyári délután.
Elmúlt? Vége?
S zigetre leltem, nem is olyan régen.
I llatozó fái bódítottak el.
C sellengtem köztük szűzies fehéren,
Nem tudom, kié a versem
Hogy az én kezem ki vezérli,
ha verset írok, nagy titok.
Új csodákra érzek, vagy régi
rozsdás nagy kapukat nyitok,
ahonnan ódon hangulattal
lelkembe szivárog a láz,
Bűntársak
Ki hallgat
Biz' nem mind szendereg, ki még hallgat,
csak ólombetűkben rejtőzve el
szaggatják átok-fekete varjak,
s szívéből dobbanásokat vesz el...
Üres kétségbeesés.
Igaz szerelemhez...
Egyszer eljössz észrevétlenül
mint semmiből előbukkanó
tündér, ki senkit el nem kerül,
de lényed oly könnyen illanó.
Kísérsz egy egész életen át
s emlékeinkben kínozva lépdelsz,
Az ajtóba szorult nyikorgás
Az ajtóba szorult nyikorgás
csak annak tűnik fel, ki mindennap beteszi,
ki ritkán jár haza, az tán észre sem veszi.
Az ajtóba szorult nyikorgás
csöndje nem bántja vájt-fülét senkinek,
Az utolsó tánc ( Miriam versére íródott )
Szívemen morc félelem-páncél,
előgyötörted jég-karmaim.
Megtorolni vágynék, de a cél
átrebbenni lét-fájdalmain
perceiknek, miken osztoztam
hívő, vádló, kétkedő Veled.
