Stargazer (önarcvers)
Stargazer, ki csillagot néz
tiszta nyári éjjelen,
szívét szorítja egy vaskéz,
fáj neki a végtelen.
Másként látja - mint kisgyermek -
az egyszerű dolgokat
és ha néha ír egy verset,
Szemed sarkából...(egy régi szerelem)
Szemed sarkából loptam szerelmet
egy kávészagú régi hajnalon.
Már egy hete éltünk egymás mellett,
de addig talán nem volt alkalom
hogy észrevegyem a nyilvánvalót:
a szomorú félmosolyod mögött
Egy éj Veled
Nesztelen éjben, kis titok szoba
Csak a miénk most, a vágy otthona
Mindent kizártunk, már nincs senki más
Csak te meg én és az édes varázs
Szüntelen izzásban lüktet a testünk
Csak én élek tovább...
Hiába hívlak felriadva.
Nem vigasztal
odaátba vetett hitem.
...már a lelked se kéne...
A szagod hiányzik.
Testmeleg léted.
Emléked se kell,
csak lennél még egyszer...!
S ahogy gyűlik a múlt,
Az ajtóba szorult nyikorgás
Az ajtóba szorult nyikorgás
csak annak tűnik fel, ki mindennap beteszi,
ki ritkán jár haza, az tán észre sem veszi.
Az ajtóba szorult nyikorgás
csöndje nem bántja vájt-fülét senkinek,
Szeress úgy...
Szeress úgy, ha téli reggel
minden sötét kint, s fagyott,
szemed borítson meleggel,
s lássam benne a Napot!
Szeress úgy, ha szám legörbül
csókkal fordítsd vissza azt,
Volt egy percem
Volt egy percem a hangos zűrzavarban;
Megálltam némán s behunytam szemem...
Terád gondoltam, mert pont így akartam;
S újra megtalált ott, a szerelem...
Az emberek körülöttem haladtak;
Mint némafilmen mozgó figurák...
S én gondolatban, egyre, lankadatlan;
Simogattam szép kezed bársonyát...
Leírom mindezt, mert jó volt akkor, ott.
Éreztelek. Valahol, mélyen, bennem...
Én, aki mindig csak lopva álmodott,
Abban a percben, újra tiéd lettem...
Szerelmem beléd, úgy csimpaszkodott;
Mint bezárt rab, ha lát egy csillagot...
Ambivalencia
Lelkem csendje apályt teremt,
üressége mozdulatlan.
Nem elemzek múltat, jelent,
elveszek e hangulatban.
Érzékhullám felkap, reptet,
szárnyam szélén vad borzongás,
