Csak én élek tovább...
Hiába hívlak felriadva.
Nem vigasztal
odaátba vetett hitem.
...már a lelked se kéne...
A szagod hiányzik.
Testmeleg léted.
Emléked se kell,
csak lennél még egyszer...!
S ahogy gyűlik a múlt,
Hallgasd a csendem!
Hallgasd a csendem!........... ............................................ Csupán egyetlen percig. Hallod a madarak dalát?
Elmúlt? Vége?
S zigetre leltem, nem is olyan régen.
I llatozó fái bódítottak el.
C sellengtem köztük szűzies fehéren,
Nem tudom, kié a versem
Hogy az én kezem ki vezérli,
ha verset írok, nagy titok.
Új csodákra érzek, vagy régi
rozsdás nagy kapukat nyitok,
ahonnan ódon hangulattal
lelkembe szivárog a láz,
Igaz szerelemhez...
Egyszer eljössz észrevétlenül
mint semmiből előbukkanó
tündér, ki senkit el nem kerül,
de lényed oly könnyen illanó.
Kísérsz egy egész életen át
s emlékeinkben kínozva lépdelsz,
Színjátékos
Csodálja műved változatlanul,
mióta írtad, harminc emberöltő.
Mi vett rá Téged, istenadta költő,
hogy a nevedből elmaradt az Ur?*
A Szentháromság volt talán az ok,
Az utolsó tánc ( Miriam versére íródott )
Szívemen morc félelem-páncél,
előgyötörted jég-karmaim.
Megtorolni vágynék, de a cél
átrebbenni lét-fájdalmain
perceiknek, miken osztoztam
hívő, vádló, kétkedő Veled.
Fenn és lenn -Szárnyalás -> zuhanás- (a '80-as évekből)
Ó, mélységes magasság!
Szabadság gyönyörében fürdő madárság!
Te! Parányi földszelet!
Nem bitorlod testemet!
Leráztam bilincsedet!
Nem vagyok többé rabod!
Új szeretőm ölel: Égbolt!
Bűntársak
