A titokzatos fény

   
Ez a langyos őszi alkony különös hidegsége lenyűgöz engem. Minden héten én már abban a tengerparti városban töltöm a szabadidőmet, de elkerülöm a találkozást vele (férfival).
Mégis valami nagyon vonz engem hozzá.
Vajon a visszaemlékezés vagy a kíváncsiság?
Valamikor én megmentettem őt.
Vajon csak ezért vágyom őt újra látni?
A telefonkönyvben nem volt nehéz megtalálni az ő mostani címét, de telefonálni nem mertem neki.Én feltételeztem, hogy ő nem teszi lehetővé a mi találkozásunkat.
Jobb lenne, ha én megjelennék előtte hirtelen és váratlanul.
Talán zajosan ajtót nyit majd az én orrom előtt.
És sikerül látnom őt, az arcát és a szemeit.
Az ő élénk kék szemeit.
Előtte néhány évvel valamikor tudtam, hogy elvált.
Miért?Neki szép, szimpatikus felesége volt.

Valamikor gyakran vendégeskedtem náluk.

Valóban a szerencsétlenség után nyugtalan volt.
Egyszer Liza az ő felesége bevallotta nekem:
Stan, éjjel Dobrin gyakran felébreszt és őrülten kiáltja a Te nevedet.
Amikor Liza szeretett volna még hozzátenni valamit én megpróbáltam megnyugtatni.
„Éjjel Dobrin gyakran felébreszt és őrülten kiáltja a Te nevedet.”
Különösen! Én nem mondtam Lizának, hogy egyszer-egyszer én is álmodtam, hogy valaki őrülten hív engem.
Íme a ház. Régi szürke ház.
„Csendes erdő” utca, 29-es szám, 5. emelet, 4. lakosztály.
Így volt írva az ő új címe a telefonkönyvben.
A lépcsőházban sötét volt és eszembe jutott valami.
Én megpróbáltam gyorsan eltalálni a villanykapcsolót.
Percet…
Ahogy vak tapogatja a falat.
Ő feküdt mozdulatlan a nyirkos földön.
Csak az ő ajkai alig nyögtek.
Én mellette suttogtam, kiáltottam.

Én százszor megismételtem ugyanazt a mondatot:
Dobrin! Vajon Te látsz engem? Dobrin!!!
De ő nem látott semmit, se engem, se a fákat amelyek alatt feküdt. A kék szemei jegesek voltak.
Íme a kapcsoló. A lépcsőház világos és nyugodtabb, én felmegyek a számozott emeletre.
Amikor Dobrint utoljára láttam? Talán tizenkét évvel ezelőtt.
Hihetetlen! Valamikor együtt laktunk, egy Főiskolán tanultunk, sőt ugyanazt a leányt szerettük. Nem ő nem Liza volt.
Később Dobrin összeházasodott Lizával, a főiskolai tanulmányok befejeztével.

Liza megnyerő nő volt, a professzor lánya és Dobrin természetesen kapott állást a Szcientológiai Egyetemen. Valaki küldött engem ide.
Ebbe a távoli, tengerparti városba, amely a nagy középkori vár – Kala régészeti ásatás mellett fekszik.
Dobrint fényes életpálya várta és engem poros régészeti múzeum.
Mi szétváltunk, de azután egy év múlva újra találkoztunk.
Dobrin ide jött a tengerpart melletti városba. Akkor ő már elkezdte a doktori disszertációját előkészíteni, aminek témája érintette ezt a középkori várat.

5. emelet, 4. lakosztály, az ajtóra van írva: Dobrin Karov – régész.
Magányos megszólalás. Valaki figyel engem nagyon a kémlelőnyíláson. A zár tompa recsegése hallik. Az ajtó kinyílik.
- Szervusz Stan, üdvözöllek!
- Dobrin…-én, suttogni kezdtem.
Az ajtó mögött állt ő, sovány, ősz.
Csak a szemei maradtak ugyanolyan kékek, mint a fémek, de ő most nevet.
Tessék, Stan. Mi átmegyünk a keskeny előszobán, de legalább világoson. Ő előttem lép be a tágas szobába és hív engem. Jobbra a falnál található az ágy, de ő inkább matracot tesz a padlóra.
Az ablak előtt tömör íróasztal van, a szoba közepén kávézóasztal két fotellal. Cigarettafüst tölti be a szobát és én megpróbálok nem köhinteni.
Dobrin fotellal kínál engem a kávézóasztalnál.
- Cigarettát?
- Nem, köszönöm.
A hamutartó tele van tömködve cigarettacsikkekkel.
      -    Mit iszol? Kávét, teát?
      -    Kávét – válaszoltam én.
Egy perc alatt Dobrin megfigyelt engem. Talán megpróbálta kitalálni a váratlan érkezésem indokát. Én oldalra pillantottam. A könyvszekrényen az emberkoponya gúnyosan fixál engem. Dobrin kimegy, valószínűleg kávét készít. Az öreg vekker állandóan ketyeg az íróasztalon.
- Én azt anélkül iszom, és Te? - kérdezte Dobrin a kávét meghozva.
- Én is - válaszoltam én gépiesen, annak ellenére, hogy semmikor nem ittam kávét cukor nélkül.
Ismét csend uralkodott.
Nehéz folytatni a beszélgetést 12 évvel ezelőttről.
Mire gondol ő pillanatnyilag?
Vagy tudja, hogy mi hasonlóan gondolkodunk?
Ő elmosolyodott.
- Mi újság az Egyetemen, Stan? Én hallottam, hogy Te már docens vagy.
- Ne beszéljünk az Egyetemről Dobrin.
Ő kérdően néz engem.
Helyesen így nézett ő akkor, ha…ő nem látott semmit.
Ő a földön feküdt, az ő mozdulatlan kék szemei rémületet tükröznek.
Az történt ugyanazon a nyáron, amikor ő jött ebbe a tengerpart melletti városba befejezni az ő disszertációját.
A régészeti ásatásoktól a városig nem volt több mint 5 kilométer.

Rövidebb út vezetett át a tenger mellett és mi mindennap ketten mentünk és jöttünk gyalog. Egyszer egész nap borús volt. Esett amikor útközben voltunk.
Közel a tengeri sziklák, előfordultak barlangok. Mi odafutottunk.
Dobrin bement az első barlangba. Csak másodpercekkel azután rémült kiáltás rendített meg engem. Amikor én beléptem a sötét barlangba, én Dobrint fekve és mozdulatlanul találtam. Megdöbbenve én kihúztam őt kívülre.
Mi történt? Én nem teljesen értettem.
Én csak siettem őt kivinni távolabb a veszélyes barlangtól. Már esett. Én hiába kerestem száraz fekvőhelyet a számára.
- Stan, semmit sem látok, nyögte Dobrin és ennek a bizonytalan férfinek a nyögései elborzasztottak engem.
Én a fa alá fektettem őt, a nyirkos földre.
Ő semmit sem látott. Mert ő megvakult?
Mi egyedül voltunk az úton. Én gyorsan letettem őt a fa alá. Mégis csak néhány métert sikerült vonszolnom őt. Szakadt az eső. Én betakartam őt az én kabátommal és kétségbeesve álltam mellette.
- Dobrin, te látsz engem? Dobrin!!!
Két óra telt el. Kezdett sötétedni.
Dobrin erősen szorította a kezemet.

Mit csináljunk? Én nem akartam őt otthagyni. Egyszeribe ő kilélegzett:
- Stan, én kezdek látni.
Hihetetlen! Én megmozdítottam a kezem az ő szemei előtt. Valóban!
Az ő látképessége picit javult. Fél óra után ő már jobban látott.
- Mi történt a barlangban Dobrin? – kérdeztem én.
- Fény! Én láttam erős, kék fényt!
Furcsa, én semmit sem láttam. Vajon igazából volt ez?
Dobrin, honnan jött ez a fény? Én nem értettem, de ő nem mondta tovább.
Néhány nap múlva láttam Dobrint már rendesen, de se ő, se én nem említettem semmit a balesetről.
Én csak sejtettem, hogy néha ő titokban járt már a barlangban.
Én nagyon nyugtalan voltam.
Az ősz kezdetétől Dobrin visszatért a fővárosba.
Én megpróbáltam elfelejteni a furcsa megtörtént véletlen eseményt és csak amikor elhaladtam az úton a barlang mellett, akkor éreztem didergéseket.
De hatalmas volt a meglepetésem, amikor fél év múlva Dobrin Lizával ebbe a tengerpart melletti városba jött lakni és dolgozni.
Dobrin nem mondta nekem, hogy ő miért hagyta ott az Egyetemet, mégis én sejtettem valamit.
„Ő megbolondult” – én meditáltam ezen, de valami gondolat nem hagyott nyugodni engem.
Valószínűleg nem véletlenül jött Dobrin ide.
Valamennyivel ezután a mi kedves barátságunk meggyengült.
Én elkezdtem gyanúsan nézni őt. Dobrin soha szót sem említett a barlangról, de az én számomra nem volt megszokott, hogy valaki ott tudta hagyni a saját ígéretes karrierjét az Egyetemen és Vidéki, régészeti múzeumba jön dolgozni.
Egy évet mi együtt dolgoztunk, de nemsokára búcsút mondtam a tenger melletti város régészeti ásatásától és én a fővárosba mentem.
Tizenkét év telt el azóta. Most én véletlenül itt vakációzok. A város nagyon megváltozott. Én hiába ismertem meg a régi házat, a csendes utcát, amelyiken valamikor mi áthaladtunk, amikor én is laktam és dolgoztam fiatal régészként.
Én hosszan sétáltam. Sok emlék az eszembe jutott, de elsőként egy kérdés szúrt szemet nekem: „Mit látott a barlangban Dobrin akkor?”
Sőt most 12 év után, kíváncsian izgat engem. Egykor mi barátok voltunk. Persze én megmentettem őt. Ő tartozik nekem, ezt megmagyarázni.
De vajon én valóban megmentettem őt?
A véletlen esemény után Dobrin otthagyta az Egyetemet, idejött dolgozni ebbe a csendes, vidéki városba, megnősült.
Ő egyszerűen elsüllyesztette az ő életét.
Avagy talán ő talált valami fontosat? Valószínűleg hosszú évekig már ő csendesen, makacsul dolgozott és semmit se tud kikutatni.
Dobrin válasza megragadja a figyelmemet.

Én nem akartam hozzálátni az üres kávéspoharakhoz.
- Dobrin, mond…akkor mit láttál te a barlangban?
Ő hirtelen elnevette magát. Valószínűleg ő nem várta ezt a kérdést.
- Fényt, Stan. Elvakító, kék fényt, ami hirtelen eltűnt.
- Mégis…miért jöttél Te ide lakni, miért hagytad ott az Akadémiát?
- Csupán én megértettem, hogy én nem tudok doktor lenni lenni és a professzornak a vője. Nem. Sőt most ő nem őszinte, valószínűleg sohasem voltunk barátok.
A könyvszekrényen a koponya gúnyosan nevetett felém.
Dobrin kikísért engem az ajtóig. Sohasem mondta ő se azt, hogy „viszontlátásra”, se azt, hogy „búcsúzik”.
Az ő metálkék szemei figyelmesen néztek engem, de vajon ő látott engem?
Én lassan lementem 5.,4.,3….emelet. A lépcsőház villanykapcsolója automata.
Hirtelen bizonytalanság vett körül engem és hasonlóan a vaksághoz én hosszan és figyelmesen tapogattam, a falat.

Budapest, 2011.09.08.

1
Your rating: Nincs (1 vote)

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 5 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

Mr. Tibbs repülni tanul. (Olaj, vászon 30x40 cm.)

Összes vers

Összes vers : 6666

Összes próza

Összes próza : 426

Összes kép

Összes kép : 1046

Összes hangos vers

Összes audio : 39