Zita

 

Amikor a vonat ablakából meglátta a tavat, megrázkódott. Ezer emlék élénkült meg benne. Vajon a tó mindig élt benne?
A balatonfűzfői állomás közel volt. Hosszan a tó és ez a kis állomás csábította őt. Sokszor elképzelte Zita azt a napot, amikor a vonat lassan meg fog állni és ő figyelmesen le fog szállni a peronra. Hosszan, nagyon hosszan tudott Zita ide jönni. Ő nem tudta ezt tovább halasztani. Nem tudott tovább bizakodni, hogy újból fognak javasolni szerepet az ő számára az Operában. Sok évet hallgatott a telefon, mint a kő az ő budapesti lakásában. Mégis valamelyik nap csengett az ő elkárhozott telefonja, Zita nyugodtan felemelte a kagylót mintha már előtte tudott volna mindent. Ismeretlen férfi hang üdvözölte őt. Hirtelen a hang elcsendesedett, kezdett hosszan köhécselni, kérdezte őt az egészségi állapotáról és befejezésül mondta, hogy az ő nyugdíjazása alkalmából a vezetőség lakomát szervez. Zita letette a kagylót. Ők miről beszéltek?
Ő felkacagott. Természetesen szó van róla. Ő sőt gesztikulálva felemelte a kagylót, megköszönni az ismeretlen hangnak, akinek csak egy szava szabaddá tette az ő minden ábrándképét. Sőt Zitának a bankett alatt nincs főszerepe.
Az étterembe csak néhány kollégája volt, akik mintha nem tudták volna, hogy miért jöttek ide. Az igazgató hosszan dadogott valamit és semmit sem lehetett érteni az ő beszédéből, amiről ő beszélt. Tényleg az egész karrierje alatt Zitának nem volt csak két-három jó szerepe.
Íme az állomás, kicsi, csendes, pirosan színezve, mintha teljesen elfelejtkezett volna mindenről. A vonat megállt, Zita figyelmesen leszállt a peronra. Ami így kellemesen illatozott? Talán a frissen kaszált rét vagy mint illatos a tó? Milyen csend van még korán. A nap felkel. Annak az első sugara irányul a nyári házikóra, szétszóródik, mint gombák a közeli hegytetőn. Semmikor sem vélte Zita, hogy a zöld színnek ennyi árnyalata van. Zöld mint a tenger, zöld mint a smaragd, zöld mint a négylevelű lóhere. Minden fakoronának van különböző zöld színe. A bőrönd nagyon nehéz. Zita szeretné eldobni azt és elfutni szabadon. Ott a domb redőiben van az ő nyári házikójuk. Ő gyorsabban tud oda menni, gyorsabban kinyitni az ajtót és gyorsabban kinyitni az ablakot. Ma ő tud takarítani, mosni, főzni, összegyűjteni. Két nap múlva Tibor az ő fia jönni fog Montreálból, az ő családjával. Öt éve Zita nem látta az ő fiúunokáját. Talán a nyolc éves Péter viselkedik olyan komolyan mint ahogy kinéz? Talán olyan mint Zita? Vajon Margarétának is van olyan selymes, aranyos haja mint Zitának volt, amikor gyermek volt? Az utca mered. Zita elfárad, súlyosan lélegzik. Senkise található a közelben. Ő megáll egy pillanatra. Jobbra csöndes falusi templom. A tömör van ajtó még zárva van. Sok éve amikor Zita a szüleivel itt nyaralt Balatonfűzfőn ők minden vasárnap látogatták a templomot. Fekete öltönybe arany nyakkendőtűvel lépett az ő apja méltósággal és lassan. A templomajtónál a falusiak felemelték a kalapjukat, alázatosan köszöntötték őt.

13 évvel ezelőtt Balatonfűzfőn az ő apjának volt nagy földbirtoka.
Zita visszaemlékezésébe ők egykor Budapesten laktak. Ott mindig őszibarackok, almák és sárgabarackok illatoztak. Balatonfűzfőről ők kaptak vajat, húst, tejet…
Sőt a legnehezebb években a háború alatt, itt bőséges ellátó hely volt, teljesen elzárva, de Zita mindig émelyegve emlékezik arról. Ő most is megrázkódik mintha látná az ő anyját az ő túl takarékos szemeit, szigorúak, mint két kés. Az ő anyjának volt az ellátó helyhez kulcsa és hóbortja volt, hogy lemért mindent. Ő mérte a tejet, az almát, a cukrot. Ő adta a főzőkellékeket. Csak annyit teremtett ő elő, amennyi nélkülözhetetlen az ebédhez, egy grammal se többet. Az almák rohadtak az ellátó helyen a hús bűzölgött, de az ő anyja pontosan és gondosan kimért mindent.
Zita levetette a kötött kabátját, felvette a bőröndjét és lassan elindult. Néhány lépés múlva a szíve mintha begörcsölt volna. A közelben van a ház, amit valamikor birtokolt a ő családja. Az udvarban a ház előtt még nő a két felséges erdei fenyő. Nyaranta az ő családja a tágas verandán vacsorázott. Amikor a lágy sötét elfedte az udvart és a két fenyő mintha két csendes óriás lett volna, az apai szokásokat őrizte. Mindig az asztalnál, szemben Zitával ült Horváth úr, az ő fiatal zongoratanára. Ő messze volt édesapja rokonaitól és minden nyáron az ő apukája meghívta őt Balatonfűzfőre. Horváth úr! Zita megérezte a saját arcának melegségét. A magasabb udvari részen ő megcsókolta őt. Az első csók gyors és ügyetlen illetve kesernyés volt, mint a fehér ürömbornak a kortya. Az utolsó nyáron ők sokat sétáltak a tónál, Zita ritkábban játszott a zongorán és talán édesapja valamit megsejtett. A következő évben Horváth úr nem vendégeskedett Balatonfűzfőn. Zita semmikor se tudta azt, hogy mit beszélt az édesapja vele.
Zita mindennap titokban várta a postást. Végül megérkezett a levél. Horváth úr bölcsen kimondta azt amit Zita vélt. Egy szót sem ejtett a szerelmükről. Csak beszámolt arról, hogy sikeres a művészetekben. Zita édesapja gondolta, hogy Zitának a férje letért a mérnöki pályáról. Az édesapja a mérnököt magas férfinek találta, száraz szemekkel és száraz lélekkel.
Ő mindig nyugodt volt. Nyugodtan elhagyta Zitát, elfogadta Tibor balszerencséjét az Egyetemen, sőt ő váratlanul Kanadába utazik.
Most másik emberek birtokolják a nagy házat. Zita vizsgálja az elűzött emlékeit. Az ő számára az udvar és ház hosszú ideje fennáll. Hirtelen Zita megérzi, hogy valaki várakozva figyeli őt. Ő felületesen felemeli a tekintetét, ahogy valamikor a színpadon ránézett a közönségre. Az új ház ajtaja előtt áll a nő. Zita jól ismeri őt, egykori gyermekkori barátnőjét. A nő valószínűleg várakozott, hogy ő üdvözölje Zitát elsőnek. Sőt talán a nő szeretett volna beszélgetni Zitával, de ő mintha nem venné észre őt. A nő mozdulatlanul marad az ajtónál és hosszan Zita átérzi a saját háta mögött az ő élénk, sértett barátnőjének valamikori barátnőjének a tekintetét. A nő egy volt azok közül, akinek a szülei valamikor dolgoztak Zita apukájának a nagy földbirtokán. Azok az emberek csak álmodtak a földről. Ők szerettek volna saját kis földet. A háború után ők mindannyian kaptak földet. Zitának az apukájának a nagy földbirtoka elenyészett.
Eltűntek a szőlők, a mandulás, az erdő, a ház a két felséges fenyőfával. Csak egy kis kert maradt a dombnak a redőjében, ahol most található Zitának az üdülőházacskája. Mennyire boldog volt Zita akkor! Örült, hogy a határtalan földbirtokát felszabadították. Hála Istennek ő nem birtokolta édesapjának a gyakorlati eszét. Őneki van saját célja az Operában. Ő nagyon vágyott elfelejteni a földbirtokot, apukájának a kérlelhetetlen hangját, az anyjának az éles, csípős szemeit, a sötét éléskamrának a titkos kulcsát. Most ő őszintén sajnálja az ő gyermekkori barátnőjét, mindenkit, aki Balatonfűzfőn maradt lakni.
Ők mindnyájan a közeli gyárban dolgoznak, de a munka után gyorsan hazatérnek az ő otthonukba termeszteni az ő saját kertjükbe.
Ők tenyésztenek házi sertéseket és értékesítik őket. Ők nagy házakat építettnek amelyeket nyáron kiadnak üdülőknek a Balatonnál. Őnekik vannak korszerű bútoraik, autójuk, saját villájuk a tóparton. Ők vásárolnak a gyermekeiknek zongorát, magnót, házi sertéseket.
Csak Zita nem óhajt semmit. Az ő számára elegendő a tó, a domb, a lekaszált rét varázslatos illata. Ő visszavágyik a csendbe, a nyugalomba.
Az illúzió után zaj, puszta, üresség van ismét a tó mellett.
Mint hatalmas szem kéklik a tó és abban a mozdulatlan égszínkékben Zita érez csöndet, iróniát. Íme a nyári házikó. Zita nehézség árán kinyitja a kertajtót. Régóta senki se lépett be ide. A nagy fáknál mint árva gyermek gubbaszt a házikó. Egy az ablakpalettákból lóg. Ott, ott a falnak a vakolata hullik és sérülten tátongnak a lyukak. Konkolyperje fedi az udvart. A kerti ajtó és a ház közötti ösvény nem található. Összehasonlítva a szomszéd villákkal Zita házikója erőtlen, meggörbült nagymamához hasonlít. A mélyreható csendesség lefátyolozza Zitát. Ő mintha megsüketült volna. Csönd az udvarban, csönd a szomszéd házaknál, csönd a dombon.
Valahol alatt jeges a kék tó. A parton szomorúan állnak az öreg fűzfák. Talán ezért nevezik ezt a falut Balatonfűzfőnek. Hirtelen Zita megérzi égő szomjúságát. Ő otthagyja a bőröndöt és a kúthoz lép és leveszi a záró deszkát. Valamikor mélyen, mint ezüstös korong fénylik a víz. Annak a mozdulatlan felületén látszik a hervadt ábrázat, élénk kidolgozott ránc. Zita ismét közelebb hajol jobban látni az ismeretlen ráncolt ábrázatot. Régóta, nagyon régóta szeretett volna ő idejönni. Őneki egyedül kellett idejönnie, remények nélkül, illúziók nélkül, ábrándok nélkül, vágyak nélkül.
Az ő budapesti lakásában a telefon sohase cseng már tovább.
Zita közelebb és még és még, és…hallik csobbanás, mint a kőnek a csobbanása, ahogy a vízbe hajítják.
Egy régi bőrönd maradt a kútnál. Egy repülőgép éppen most indul Montreálból.

 

0
Your rating: Nincs

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 64 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

Mr. Tibbs repülni tanul. (Olaj, vászon 30x40 cm.)

Összes vers

Összes vers : 6666

Összes próza

Összes próza : 426

Összes kép

Összes kép : 1046

Összes hangos vers

Összes audio : 39